Faluház ajtaján, színes papírlapon
hirdeti a gépész, hogy itt az alkalom.
Hozza a tekercset, képi fantáziát,
este műsorra tűzi Anasztáziát.

Gyülevész társaság lassan sokasodik,
némelyik a jegyért bőszen marakodik,
s az keresi kevés apróját a porban,
ki nem itta el a szomszéd italboltban.

 Székeket ragadnak, ülnek a teremben,
mint felszedett krumpli a hideg veremben,
nézik a gépészt, ki filmjét gépbe fűzi,
s az ő unalmukat mára tovaűzi.

Némán bámulják a világító vásznat,
melyen őszi legyek szemtelenül másznak,
egyik-másik néző hozzáértőn morog,
és a sötét csendben, csak a tekercs forog.

Anasztáziának megható a sorsa,
az ő életének az a sava-borsa…
 (és akkor hirtelen lefutott az orsó,
van, kit a szomszédban vár már a sörkorsó).

Mindenki felsóhajt, dühnek semmi nyoma,
fészkelődve áll fel a sok nyűgös koma,
várták már a percet, mikor kimehetnek,
úgy örülnek most a kényszerű szünetnek.

Míg a gépész cserél, van kint tíz perc szünet,
álmos népség rágyújt, szóba jön a szüret,
megbeszélik gyorsan, milyen volt a termés,
jó volt-e idén a vásári tekergés.

Jelez a csengettyű, új tekercs a helyén,
gépésznek szemüveg ül az orra hegyén,
figyeli a filmet, peregnek a kockák,
Anasztáziát már kísérik a szolgák.

Lassan véget ér a ma esti vetítés,
kintről behallik egy megfáradt nyerítés,
felkapja fejét a nyűg lónak gazdája,
reméli, nincs nyitva a lovak pajtája.

Fut már a felirat, szereplők névsora,
sarokban koccint két iszákos cimbora,
s akik most indulnak, azon gondolkodnak,
jól alszanak-e ma, s vajon mi lesz holnap?

Mozigépész feláll, gépét kikapcsolja,
futott tekercseit gyorsan elpakolja,
nehézkes ládáját leteszi a kőre,
eljön ide megint, de már csak jövőre.