Na persze... miközben kortyolgatom a teám, folyton rápillantok...
   - Nem, nem! Menj innen! - mondom neki mosolyogva... olvasná, amit írok...
   
   Majd olvashatja, amikor szólok. Addig nem. Persze, most is itt áll mögöttem és azt nézi, miket gépelek... és mindig mosolyog (- azért nem mindig - mondja most)... és valóban; nem mindig, de akkor is épp olyan szépnek tartom... bár mosolygósan szebb...
   - Kinek írod ezt? - kérdi.
   - Hát annak, aki olvasni fogja - mondom - és egyáltalán nem bánom. Remélem, Te sem...
   - Nem, én sem - mondja.
   Most azt mondtam neki, hogy üljön le a fotelba... vagy feküdjön az ágyra... mindegy, csak még egy kicsit ne legyen itt...
   Lefekszik az ágyra. Szép barna szemeivel rám néz. Olyan meleg a tekintete. Bekapcsolja a tévét...
   Most nyugodtan írhatok...
   Odapillantok. Persze, hogy engem néz... és mosolyog. A két orcáján a kis gömböcskék egész magasra kúsznak. Nem is mosolyog... hangtalanul nevet...
   Amikor sokáig rajta felejtem a tekintetem megszólal: - Mit nézel?
   Naná, hogy Őt. Hiszen, Ő van itt. Oldalt fekszik és a kezére támaszkodik. Látom rajta, hogy nem nagyon tud a tévére figyelni. Folyton rám mosolyog. Csillog a szeme... a pohár bor biztosan jót tett. Sikerült ellazulnia...
    Vajon le tudom-e írni valaha, amit ilyenkor érzek?
    Nyugodt vagyok, mert itt van. Amikor Ő simogat, aludni vágyom, mert álmodni szeretnék... csodás álmokat. Összeköt minket a boldogság szivárványszínű fonala. Mámorító érzés...
   - Most már idejöhetsz... csak még a végére írok valamit...
    Nagyon kíváncsi, mert szinte azonnal itt terem.
   Ülök a gép előtt a bőrfotelemben. Mögém áll, átkarolja a nyakam... arcát, arcomhoz érinti... hajtincsei csiklandozzák az arcom. Beleborzongok...
   Kedves búgó hangján megró egy kicsit, mert ha írok, a bejegyzés elejét nem látja. Máris végzek, mondom neki... csak egy utolsó mondat...

    Ha csak tizede igaz lenne annak, amit leírtam, máris boldog lennék.
Ezt már nem látja...
   ...eltűnt...