Lassan gyalogoltam az erdő felé. Gondolataim messze jártak tőlem. Valahogy nem akartam tudomásul venni, hogy ez történik velem. Az utcán töltöm a napjaimat ahelyett, hogy dolgoznék és kéregetek az emberektől, pedig mindig rühelltem kérni. Nem is volt rá szükség, míg otthon laktam. Azt már, ha agyonütnek sem tudom megmagyarázni, miért nem a lakásomban alszom. Lakásom – mondom magamban, pedig nem csak az enyém, hanem a feleségemé is. Egyre kevésbé gondolok rá. Egyszer akartam csak hazamenni, de nem tudtam a lépcsőház ajtaját kinyitni. Jött egy lakó, de nem ismert meg és ellöködött a bejárattól. Hiába magyaráztam, hogy itt laktam, nem hitte el. Aztán már nem érdekelt. Többé nem mentem arra. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ennyire nincstelen leszek.
   Hamar lebukott a nap a horizonton és az őszi alkonyat félhomályt eresztett az erdőre. Kissé hunyorogtam, hogy jobban lássak. Jócskán be kellett menni a fák közé, hogy rátaláljak Ribi viskójára. Nem tudtam, mit fog szólni, hogy csak úgy megjelenek. De mindegy, meg akarom köszönni neki, hogy gondolt rám. Amikor megláttam a kalyibát, elfogott a kétség. Szokatlanul nagy volt a csend. Ahogy közelebb értem, kiáltozni kezdtem.
   - Ribi! Itt vagy? Ribi!!!
Nem jött válasz. Félrehúztam a bejáratot takaró durva pokrócot. Vártam, míg a szemem megszokja a sötétséget és benéztem. A félszobányi viskó üres volt. Kiakasztottam a pokrócot, hogy bejuthasson valamennyi fény. Ott állt üresen a priccs, amin Ribi aludni szokott és amit kipróbálhattam már én is. Volt bent még egy keskeny szekrény, egy fiókos konyhaasztal is és a sarokban egy kicsi kályha. Az asztalon egy ütött-kopott zománcos tányér volt, benne egy kanál némi ételmaradék társaságában. A földön egy szétjárt cipőt találtam. Szemügyre vettem és megállapítottam, hogy a Bicskás régi cipője az. Hova az istenbe tűnt Ribi? Letettem a szatyrot az asztalra és kimentem a bódé elé. Körülnéztem, hátha észreveszek valamit, ami magyarázatot adhat erre az ürességre. Egyre sötétebb volt, így nem láttam semmi érdekeset. A közelben más nem ütött tanyát és nem nagyon jártak erre emberek, úgyhogy attól nem féltem, hogy valaki bántotta. Eszembe jutott, hogy Joe szerint a Bicskásnak ezentúl dolga lesz a városban. Ezért nem járt a piac felé, ahol kéregettem. Reggel friss cipő és nadrág volt rajta, ez pedig változást jelent. Szerintem Ribi lelépett a Bicskással. Hát, remélem jól döntött…
   Én pedig úgy döntöttem, hogy amíg nem jön vissza, elfoglalom a viskóját. Sőt, idehívom Joe-t is. Összeütünk, még egy priccset és ezentúl nem kell keresgetnünk az alvóhelyet. Igen, ez nagyszerű lesz. A konzerveket betettem a szekrénybe egy fél pár ottmaradt kesztyű mellé és gondosan becsuktam az ajtaját. Kár, hogy a bódét nem tudom bezárni – gondoltam és máris azon forgott az agyam, hogy ajtót fogok csinálni. De most visszamegyek Joe-ért és megnézem, mivel ütötte el az idejét. Aztán kisétálunk ide és megbeszéljük, hogyan fogunk elférni. És azért is veszek egy flakon bort és iszunk egyet. A Bicskás már úgysincs itt.
   Míg a város felé gyalogoltam egészen beesteledett. Sötét volt már és hirtelen hidegre fordult az időjárás. Összehúztam magamon a kabátot és sietősre fogtam a lépteimet. Amikor a park közelébe értem, valami nem tetszett. A fák közt átnézve, a törzshelyünk közelében villogó, kék lámpákat láttam. Rémülten gondoltam arra, hogy Joe-t megint elkapták a zsaruk. A fák takarásában mozogtam inkább, nem a sétányon. A padunktól nem messze két járőrkocsi állt, kissé távolabb pedig egy mentő. Egész közel merészkedtem, de Joe-t nem láttam sehol. Kicsit megnyugodtam, de tudni akartam, mi történt. Sok ember ácsorgott a közelben. Az egyiktől kérdeztem, miért ez a tömeg, de nem tudta. Megkerültem a csoportot és onnan közeledtem, ahol csak kevesen voltak. A mentősök épp azon igyekeztek, hogy valami fekete lepellel takarjanak le egy testet. Teljesen véletlenül láttam meg a lepel alól kilógó lábat. Joe cipője volt rajta. Úristen! Mi történt itt? Hevesen dobogni kezdett a szívem. Istenem, ugye nem Joe az?
Egy öregember álldogált egymagában közel a mentőhöz.
   - Meghalt valaki? – kérdeztem tőle izgatottan.
   - Meg… nem ismerte? – felelte az öreg. – Verekedés volt. Azt mondják, valami zacskónyi aprópénzen verekedtek össze hárman. Az egyiket leszúrták.
Szédelegve lépkedtem arrébb. Akkor Joe fekszik ott a földön. Uramisten! Joe szelíd ember, soha nem ölne egy zacskó apróért. Másért sem. Biztos el akarták szedni tőle. Azt mondtam neki, hogy vigyázzon rá. És ő vigyázott. És meghalt…
   A környéken maradtam, amíg el nem vitték. Nem mentem vissza éjszakára a viskóba. Nem tudtam volna aludni. Egész éjjel fel-le járkáltam a parkban és félve néztem minden járókelőre. A legkisebb csosszanásra is megriadtam. Mihez kezdek most?
   Egyedül maradtam...


                                                                   (folyt. köv.)