Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Halálos előadás

  
   Zsongott a nézőtér, pedig még nem is volt egészen tele. Az óriási koncertteremben, már így is fűtött volt a hangulat. Még félóra volt hátra a műsorkezdésig, de már hallani lehetett néhány bekiabálást a széksorok közül. A bent lévő közönség türelmetlenül várta a Barrow házaspár ezredforduló előtti utolsó és valószínűleg mindent elsöprő sikerű koncertjét. Tina és Jack Barrow éppen negyven éve énekeltek együtt és duettjükkel hatalmas sikereket értek el szerte a világban. Számaik hosszú heteket töltöttek a slágerlisták élén és bár mind zenéjükkel, mind szövegükkel a közép-, illetve idősödő korosztályt célozták meg, rendkívül népszerűek lettek a fiatalabb zenekedvelők körében is.

   Tina és Jack az öltözőjükben készülődtek az utolsó fellépésükre és éppen erre a napra tervezett, sokadik veszekedésük kezdett kitörni köztük.

   - Hogy lehetsz, ilyen fakezű idióta, Jack?! – kiabált Tina, miközben dühösen rázta ki selyem vállkendőjéből a ráborult csillámport.

   - Bocsáss meg drágám, ma valahogy ügyetlen vagyok! – mondta Jack bűnbánóan és elfordulva, hangtalanul felnevetett.

   - Nem bocsátok meg! – hangoskodott tovább a felesége. – Ezt a kendőt akartam viselni a koncerten! Miért kell neked elrontani az utolsó fellépésem?

   - Mi az, hogy fellépésed? – hüledezett Jack. – Az én fellépésem is és ezzel a veszekedéssel, éppen te rontod el az enyémet. Semmi különös nem történt. Rázd ki belőle jól a csillámot és már viselheted is.

   - De… nem… jön… ki… be… lő… le…!! - rázott nagyokat a kendőn Tina.
   Olyan dühös volt, hogy legszívesebben megölte volna Jacket. Mostanában sokszor ügyetlenkedik az ő bosszúságára. Nemrég a gardróbban rálépett az egyik legszebb, magas sarkú cipőjére, aminek a sarka természetesen letört. Pár nap múlva a kocsiajtóhoz csukta a ruhájának a szegélyét, ami persze, eltépődött. Az elmúlt szombaton eltörte a parfümös fiolát és az étteremben fellökte a gyertyát, amiről a viasz, csakis az ő ruhájára fröccsent. Egy ostoba, idióta barom, gondolta Tina és magában fohászkodott, hogy a koncert problémák nélkül és sikeresen teljen el. Ha vége lesz ennek az estének, összepakol, felül a repülőgépre és meg sem áll Arizonáig. Itt hagyja ezt a fajankót és végre elfoglalja a farmot, amit titokban vásárolt. Többé nem áll színpadra sem Jackkel, sem egyedül. Ha énekelni akar, majd kiáll este a sivatag szélére és a csillagokat kéri fel közönségnek.

   Jack némán nézte a kendőt elhagyó csillámesőt és a Tinával eltöltött fiatal, boldog évekre gondolt. Tina gyönyörű lány volt a középiskolában. Amikor ő megalapította a srácokkal a zenekart és énekesnőt kerestek, Tina is a jelentkezők közt volt. Csodálatos hanggal és tehetséggel áldotta meg a sors. A próbán szájtátva hallgatták a lány énekét, aki szüntelen őt nézte és csak mosolygott és mosolygott. Jack, akkor már tudta, hogy ez a lány lesz az énekesnőjük – és az ő felesége. Eszébe villant az első ölelés, az első csók, az első gyertyafényes vacsora Henry bácsi éttermében, ahol Tina a nyakába ugrott, amikor meglátta az eljegyzési gyűrűt. Imádta a lányt, aki boldoggá tette és aki meghozta a zenekar szerencséjét is. Egyértelműen neki köszönhették töretlen sikerüket. Tina minden tekintetben tökéletes partner volt. Minden iskolai fellépésük teltház előtt zajlott és sikerszériájuk akkor sem tört meg, amikor az iskola végeztével kettesben elhagyták a zenekart. Mindketten a zeneakadémia utolsó évét járták, amikor a szakmai lapok már tele voltak a nevükkel. Sikereik tekintetében Jacket egyértelműen Frank Sinatrához hasonlították, Tina pedig akár Carol Connors is lehetett volna. Ám a hosszú, zenés évtizedeket maguk mögött hagyva, kitűnt a különbség kettőjük közt. Míg Jackkel udvariasan bántak az emberek és látszólag a kedvét keresték, mintegy adózva tehetségének és kellemének, addig a feleségét minden alkalommal őszinte és kitörő rajongással vették körül. A férfit erősen frusztrálta a nő lanyhulni sem akaró sikeréhsége és minden alkalommal gyilkos tekintettel nézte, ahogy duettjük másik tagja túljátszva a szerepét, csókokat dobál a közönségnek, miközben csípőjét himbálja. Igen, a másik tag. Ugyanis Tina most, a zenei pályafutásuk végén, a búcsúkoncert előtti napon beadta a válópert, mert nem bírta tovább elviselni, hogy Jack nap, mint nap őt okolja a saját, egyre inkább lankadó népszerűségéért. Nem akarta minduntalan magán érezni a férje vádló tekintetét, ezért azzal a javaslattal állt elő, hogy váljanak el. Már az ügyvéddel is beszélt. Jacket annyira váratlanul érte a felesége szándéka, hogy dühében órákig ordibált a szállodai lakosztály hatalmas nappalijában, miközben válogatott szitkokat szórt Tina fejére. Amaz békíteni próbálta és biztosította arról, hogy a koncerten minden rendben lesz, nem kell aggódnia. Végigcsinálják, mintha mi sem történt volna. Amikor alábbhagyott Jack első dührohama, félrevonult a dolgozószobába és reggelig ki sem mozdult onnan. Egész éjszaka magában fortyogott és azon gondolkodott, hogyan állhatna bosszút ezen a hálátlan nőszemélyen. Hiszen, mindent neki köszönhet. Ő emelte ki az ismeretlenségből azzal, hogy bevette egykori zenekarába. Az eszébe sem jutott, hogy Tinának nagyon is meg kellett dolgoznia ezért a sikerért. A férfi visszagondolt házaséletük minden egyes negatív momentumára, amit csak tetézett az otthon megtalált arizonai farm vásárlásáról szóló számla. Rádöbbent, hogy felesége már rég elhatározta a válást. Gyötörte a csalódás, ami attól erősödött fel csak igazán, hogy Tina az utolsó pillanatig halogatta a bejelentését, elrontva ezzel a búcsúkoncert felemelő hangulatát. Egyre forrt benne a düh és reggelre megszületett fejében egy gyilkos gondolat. Meg fogja ölni a feleségét. A koncert napjának reggelén, kissé még mérgelődve, de egyre javuló közérzettel köszönt Tinának, aki a reggeli készülődéssel egészen elfoglalta magát. Jack szintén készülődött és közölte a feleségével, hogy a Concert Hallba megy és megnézi az előkészületeket. Tina halkan elköszönt tőle. Nem akarta feszegetni tovább a dolgot, inkább remélte, hogy férje napközben megnyugszik majd és az esti fellépésükre, már egészen jó hangulatban mehetnek.


   Jack éppen a kulisszák mögött lépdelt és figyelte, ahogy az éjjel is dolgozó technikusok az utóbeállításokat végzik a színpadon. Az esti koncertre jóformán készen állt minden. A fénypróbák is lezajlottak már és a munkások elhagyták az állványzatot. Gondolatai visszatértek a gyilkosság tervéhez, amikor meghallotta a két állandó technikussegédjük beszélgetését a színpad melletti kis raktárban. Jack megállt az ajtónyílás mellett, vigyázva, hogy ne kerüljön a segédek látóterébe és hallgatózni kezdett.

   - Elegem van már ebből a vén banyából! – zsörtölődött az egyik technikus.

   - Mi a bajod vele? – kérdezte a másik.

   - Most nézd meg ezt a mikrofont! A vén szatyor, majd' megeszi éneklés közben ezt a szerencsétlen jószágot.

   - Hogyhogy megeszi? – ráncolta össze szemöldökét a kolléga.

   - Látod a védőkosáron a vörös rúzsdarabokat? Mindig úgy énekel, hogy a szájához nyomja a mikrofont, ami ledörzsöli róla a rúzst. Arra azért mindig figyel a banya, hogy két szám között újrarúzsozza magát, hogy az isten verje meg! Persze, a következő koncertig jól rászárad, én meg ilyenkor pucolgatom egy óra hosszat az alkohollal, hogy tiszta legyen, mire megint énekelni akar. Többet iszik már ez a mikrofon, mint én. Másikat meg az istenért sem akar használni.

   Jack odébb somfordált az ajtótól és csendben várt, amíg a technikusok elhagyták a helyiséget. Kapóra jött ez a kis párbeszéd, ami csak elősegítette a tervét. Belépett a raktárba, gumikesztyűt húzott a kezére és felemelte Tina mikrofonját. Könnyedén megkülönböztette a többitől, mert egy vékony, piros, műanyag gyűrű volt a fém védőkosár és a markolat közt. Elővette a ciánkálit tartalmazó üvegcsét, amit idefelé jövet vásárolt egy zugárustól és óvatosan kinyitotta. Öntött egy kevés folyadékot a textildarabra és gondosan körbekente vele a mikrofon védőkosarát. Ráfújt néhányszor, hogy hamarabb megszáradjon, majd megismételte a műveletet. Letette a polcra a mikrofont, bezárta az üvegcsét és a textildarabbal együtt egy műanyag zacskóba tette, amit aztán zsebre rakott. Újból kézbe vette a mikrofont és kinézett a helyiségből. Senki nem látta, hogy bejött és azt sem, amikor távozott. Felment a színpadra és a hátulsó emelvény oldalához lépett. Leguggolt és gondosan elrejtette a mikrofont az emelvény előlapja mögé. Körülnézett és mivel nem látott senkit, nyugodt léptekkel elhagyta a koncerttermet. A szálloda felé menet, egy szemeteskonténerbe dobta a műanyag zacskót és a kesztyűt is, majd felkacagva nézte a konténerszállító autót, amint épp azt a szemétgyűjtő edényt emeli fel, hogy elvigye. Így már a bűnjellel sem kell tovább törődnie. Szórakozottan leintett egy taxit, a szállodához vitette magát és jókedvűen várta az esti fellépést, amikor a szerencsétlen Tina rosszul lesz és meghal a színpadon.


   Tina rázott még néhányat a selyem vállkendőn, majd bosszúsan a sarokba dobta. Nem érdekel – gondolta magában és elővett egy másikat, ami ugyan jól nézett ki, de nem kedvelte eléggé. Magára terítette és megpróbált elégedett arcot vágni a tükör előtt. 

   Valóban ez lesz az utolsó fellépésed, drágám! – nevetett újra magában Jack, majd leült a sminkasztalhoz és fésűt ragadott. Igazított egyet kifogástalan frizuráján, komótosan megkötötte a csokornyakkendőjét és a felesége felé fordult.

   - Mehetünk?

   - Mehetünk – válaszolta Tina és kilépett a folyosóra.
   A zenekar éppen a felvezető instrumentet játszotta. A Barrow házaspár egymás kezét fogva sétált ki a színpadra és átadta magát annak a mindent felülmúló érzésnek, amit a közönségtől kapott. Hihetetlen tapsvihar közepette, finom tánclépésekkel közelítettek a középső szektor elé, majd széles mosollyal az arcukon, mélyen meghajoltak. Tina felegyenesedett és tekintete a mikrofontartó állványra esett. Azonnal felismerte, hogy nem az ő mikrofonja van rajta. Kérdőn nézett ki az oldalt álló technikusokra, de azok nem tudták, mit akar. Tina a mikrofonra mutatott és kérdőn biccentett a fejével. Az egyik technikus elmutogatta, hogy nem találták meg a sajátját.

   - Mi a baj? – kérdezte Jack a tapsvihar közepette, mert látta a rövid némajátékot.

   - Ez nem az én mikrofonom! – válaszolta bosszúsan Tina.

   - Ja, igen – mondta Jack –, már délelőtt mondták a fiúk, hogy nem találják, de keresik és ha meglesz, akkor két szám között beteszik neked.

    Tina vállat vont. Már nem is érdekelte a dolog. Ez az apróság nem ronthat el már semmit. Elcsendesedett a zenekar. Kis idő múlva elhalt az utolsó taps hangja is. Felcsendültek az első akkordok egy régebbi slágerükből és mindketten visszarepültek az időben. Élvezték a tiszta hangokat és a megfelelő ütemnél Tina énekelni kezdett. Ismét hatalmas tapsvihar zúgott fel, mintegy tudatva a házaspárral, hogy mennyien ismerik a híres slágert.


   A búcsúkoncert hatalmas sikert aratott. Tina és Jack Barrow a színpad közepén állt és megrészegülve élvezték a szűnni nem akaró, hihetetlen méretet öltő tapsvihart. Mintha sosem hallottak volna még ilyet. Tina és Jack egymásra néztek. Tekintetükben ott volt a negyven év közös sikere. Összemosolyogtak, majd meghajoltak. A zenekar újabb akkordokat kezdett játszani, hogy elhangozzék a szokásos, ráadásként játszott, legismertebb slágerük. Ezt a dalt Tinának egyedül kellett kezdenie, ezért az egyetlen spotlámpa fénye ráirányult. Jack, eközben az emelvényhez hátrált, gyorsan lehajolt a sötétben és kivette a mérgezett mikrofont az emelvény előlapja mögül. Még mindig a dal felvezetése hangzott csupán, ezért előrement Tinához, néhány tánclépéssel megkerülte és a kezébe nyomta a mikrofont. Tina arca felderült. Úgy látszik, mégis a kedvenc mikrofonjával fejezheti be a pályafutását. A technikusok látták a cserét és mivel tapasztaltak voltak, másodpercek alatt a hangmérnök tudomására hozták a dolgot, aki azonnal hangosította a mikrofont. Tina újabb tapsok közepette énekelni kezdett, néhány sor után Jack is csatlakozott hozzá és együtt folytatták. A dal közepénél Tina leeresztette a mikrofont és a halántékához nyúlt. Idegesen kapkodta a levegőt. A mikrofonról a ciánkáli az ajkaira került, ami gyorsan fel is szívódott. Egy percen belül jelentkeztek a mérgezés tünetei. Megroggyant a térde, ám Jack nyugodtan átkarolta a vállát.

   - Nem Arizonában fogsz meghalni drágám, hanem itt a színpadon! – súgta Tinának mosolyogva.

   Tina nem értette, miről van szó. Miért halna meg itt a koncerten? Miért mondta ezt Jack? Egyre rosszabbul volt. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Ez csak egy búcsúkoncert. El akar búcsúzni Jacktől is. Átkarolta a nyakát és hirtelen szájon csókolta a férfit. Még néhány másodpercig tartotta magát, aztán összeesett. A Concert Hall közönsége felhördült.

   Jack érezte, ahogy kimegy a vér a végtagjaiból. Tudta, hogy most nagy baj van. Nem gondolta, hogy a feleségének lesz még annyi ereje, hogy megcsókolja őt. Rémület lett úrrá rajta, de már nem tehetett semmit. A taps már nem zúgott, de a feje igen. Zavarták a fények és fájdalmat érzett a halántékánál. Beszaladtak a rendezők, hogy megnézzék Tinát. Jack zihálni kezdett és térdre esett. A ciánkáli az ő száján gyorsabban szívódott fel, mert nem kellett áthatolnia a vastag rúzsrétegen. Összerándult a gyomra és eldőlt a színpadon.


   Az újságok, még sokáig cikkeztek a koncerten történtekről. Mindenkit megdöbbentett az igazság, amikor hosszas nyomozás után kiderült, hogy Tina Barrowt a férje ölte meg a színpadon és neje a másvilág kapujából visszanyúlt, hogy férjét is magával vigye. Ahogy a bulvárlapok írták, a Barrow házaspár búcsúkoncertje, akárcsak negyvenéves pályafutásuk többi előadása, halálosan jó volt.




 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.