Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Istentelenül


istentelenül.JPG


Prológus

 


    Valahol, egy közép-kelet európai városban, egy újabb, kora őszi éjszakán hajléktalanok hevernek szerteszéjjel a parkokban, a padokon, vagy a lakótelepi házak közti puszta betont használják ágyként, hogy csatangolástól megfáradt testüket és italtól bódult agyukat pihentessék. Nem álmodnak. Bűzlenek a mosdatlanságtól és tudatuk az éj leple alatt adózik az olcsó bor és pálinka részegítő hatalmának. Ha reggel felébrednek, csak a túlélés az, ami gondolataikat lefoglalja. Nincs jövőképük. A napi dolgaikon túl semmi nem érdekli őket. Néhányan csapatba verődnek és úgy járják a várost, hogy nagyobb élelmiszerüzletek vagy bevásárlóközpontok előtt üssenek tanyát, ahol talán csurran-cseppen nekik is abból a jóból, ami az áruházon belül található. Aprópénzért kuncsorognak, hogy fedezni tudják a napi szükségleteiket, bár sokuk nem jóllakni akar, inkább újabb bódulatot szerezni magának valami olcsó itallal, felejtendő az élet nyomorúságait.
   Ám van köztük olyan, aki elmélkedik a múlton és töri a fejét, miképp alakíthatna újabb jövőt magának. Van, akinek az utcai élete sem feltétlenül fedél nélküli és életének elmúlt szakaszában megrögzült szokásai segítették ahhoz, hogy végül talpra álljon. És van, aki inkább eldobta volna ezt a csúf életet, csak ne kelljen azon gondolkodnia, hogy miért került ide; küzdve kínzó emlékekkel, elviselhetetlen hiánnyal, folytonos félelemmel. Ám megelégelve a sivárságot, a tehetetlenséget, legyőzte magában a félelmet, hátrahagyta azt az életet, ami csak fájdalmat adott és elfogadva a segítséget ott, ahol nem is sejtette, végre elkezdett újra élni.
    Nekem egy szörnyű tragédia következményeként volt alkalmam átélni a számkivetettek sorsát. Ma már tudom, mindig van kiút…

   Szóval, egy kora őszi éjszakán…

 

 


I.

  

   
  
Hajnali fél négy volt. Megébredtem és úgy éreztem, mintha kést szúrtak volna a torkomba. Ki volt száradva szám, a nyelvem helyén pedig egy darab száraz tapló volt. Nyitott szájjal alszom. Az orrom rég nem szelel. Annyiszor beverték már, hogy csak nagy jóindulattal lehetett orrnak nevezni azt az elkorcsosult, megdagadt nokedlit, ami az arcom közepén helyezkedett el. Arcom – mondom, pedig ez rég volt már arc. Rémisztő az ábrázatom. Sebek éktelenkednek rajta, amik nehezen gyógyulnak. Ezt a fejet illették már tenyérrel, ököllel, bottal, vascsővel, téglával… legutóbb egy borospalack bánta, hogy túl kemény a pofacsontom. A törött üveg újabb, mély vágást ejtett a képemen. Ez sem akar begyógyulni. Időnként végighúzom rajta a koszos kabátujjat és látom, hogy gennyedzik. Nem érdekel. Hónapok óta nem néztem tükörbe. Kéne egy üveg bor…
   Megpróbáltam feltápászkodni, de visszahanyatlottam a nyirkos földre. Mellettem egy műanyag palackban nagyjából másfél deci víz volt. Mohón öntöttem a torkomba, hogy a szárazságnak végre elszűnjön a kínja. Nem törődtem a rossz utóízzel. Üldögéltem még egy kicsit a földön és felnéztem az égre. Egyre hidegebbek az éjszakák. Otthon kéne aludnom, de kikapcsolták a villanyt, a gázt és vizet sem kapok már… a kulcsot is elhagytam. Azt hiszem, ideje lenne eltávozni ebből a világból.
   Felálltam, de össze kellett görnyednem, mert olyan görcs állt a gyomromba, hogy majdnem elokádtam magam. Bár nem volt mitől – három napja nem ettem. Leveregettem a földet a nadrágom hátuljáról. Ebből is új kellene már… de legalábbis nem szakadt. Fájt az oldalam és a vállam. Valami kőre rogyhattam le az éjjel, amikor elvergődtem idáig. Jó lenne, ha lenne egy kis pálinkám.
   Rám tört a hányinger. Előrehajoltam és próbáltam kiadni magamból, amit lehet – eredménytelenül. Muszáj ennem valamit. Elindultam a város irányába, hátha szerencsével járok. Tegnap Joe-nak szerencséje volt. Az egyik szemetes konténerben talált valami kaját. Irigykedve néztem, ahogy kétpofára zabálja.
   "- Ne rohanj úgy vele te marha! – szóltam rá. – Kikészíti a beleidet."
   Joe le se szart. Csak tömte magába a falatokat, miközben nagyokat vigyorgott. Iszonyú feje volt. Talán két-három foga volt elöl. Szerintem ennyi lehetett összesen a szájában. Meg se tudta rágni rendesen az ételt. Most is potyogott a szájából valami tésztaféleség. Felém fordult és mondott valamit, de nem értettem. Viszont megéreztem a bűzt, amit a kukában talált étel árasztott magából. Undorodva fordultam el tőle. Hogy az istenbe tudja megenni ezt a szart? Láttam rajta, hogy nem érdekli, mit eszik. Estére meg is lett az eredménye. Joe-nak edzett a gyomra, de a sok romlott mocsoktól úgy okádott, mint a kutya. Az utolsó pénzemen vettem egy üveg olcsó pálinkát. Felét megszlopálta a marhája és szerintem mára rendbe is jött. Majd ha összefutok vele, érdeklődöm a hogyléte felől.
   A város felé tartva azon gondolkodtam, jó lenne, ha ma senki nem csapódna hozzám. A Bicskással egészen biztos nem akarok találkozni. Isten sem segít rajtam, ha még egyszer az útjába kerülök. Egyszer már szétverte a bordáimat. Egy hétig, csak ülve tudtam aludni. Az ő területére tévedtem és a járókelők nekem dobálták a pénzüket. Akkor is majd’ éhen haltam. El voltam gyengülve és nem sokáig tudtam futni az elől az állat elől. A parkban persze, hogy utolért. Ha Ribi nincs ott, tuti, hogy megöl. Ribi azelőtt kurva volt. Tudta, mivel kell levenni a kanokat a lábukról. Lerángatta rólam a Bicskást, miközben kiabált. Aztán halkan odamondott neki valamit, amitől a Bicskás ránézett a késére, összecsukta és zsebre tette. Utoljára felém fordult és belerúgott a lábamba. Kemény volt a cipője.
   "- Tűnj innen te köcsög! Ha még egyszer meglátlak, kibelezlek, a kurva anyádat!"
    Ribi nagy nehezen elhúzkodta onnan, engem meg a sírás fojtogatott részint a fájdalomtól, részint pedig a gondolattól, hogy ezt most az egyszer megúsztam. Dehogy megyek a közelébe még egyszer annak az állatnak!

   Lassan derengeni kezdett kelet felől. Halvány páraréteg lebegett a házak közt. Semmi kétség, közeleg az ősz. Álmosan indult meg a forgalom az utcákon. Autók zúgtak el mellettem és a korán kelő újságkihordó biciklizett végig a járdán. Az első utamba kerülő szemetesbe belenéztem. Jóformán üres volt. A csikktartójában akkora spanglit láttam, hogy szinte már sajnáltam, hogy nem dohányzom. Kivettem és gondosan zsebre raktam. Majd Joe-nak odaadom, annak tökmindegy, mivel mérgezi magát. Megálltam az egyik élelmiszerüzlet előtt. Benéztem az üvegen keresztül és korgó gyomorral vizslattam a kintről is jól látható, készételes konzerveket. Ézsau egy tál lencséért lemondott elsőszülött jogáról; én most egy babkonzervért meg egy karéj kenyérért az életemről is lemondanék. Azt hiszem, már soha többé nem fogok jól lakni ebben a rohadt életben.
   Maradjak itt, míg kinyit a bolt, hátha tudok kéregetni egy kis aprót? Inkább nem. Korán reggel nem olyan adakozók az emberek. Valószínűleg a helyükben engem is zavarna, ha idejönnék nyitásra és egy ronda koldus apróért nyújtogatná a mocskos kezét. Eszembe jutott, hogy meg kellene mosakodnom. Már viszketett az arcom a rászáradt földtől. Este még melegem volt és izzadtam, mint a ló, de nem mertem levetni a kabátom – reggelre hűlt helye lett volna. A verejtékes ábrázatomra ráragadt a föld, amin aludtam… most meg cudarul viszket. Átmentem a túloldalra. Két sarokkal odébb van egy szökőkút, ott megmosom magam. Meg aztán szomjas is vagyok. Jólesne egy kis pálinka. Ha később össze tudnék futni Ribivel az jó lenne. Isten tudja, hogyan csinálja, de nála mindig van kaja. Nőből van… háziasabb, mint én. Kint lakik a városszéli erdőben. Egyedül húzta fel azt a csúnyácska kalyibát. Nem kért segítséget senkitől, de nem is enged oda férfiembert. Egyszer voltam nála. Belül olyan a viskó, hogy úgy érzi az ember, mintha szállodában lenne – már legalábbis az utcához képest. Van hozzá érzéke, hogy rendet tartson. Látszik, hogy hozzá volt szokva a luxushoz. Ha megmosakszik, még ma is látszik rajta, hogy szép nő volt. És rendes. Ha egyszer gazdag leszek, rajta biztosan segítek…
   A szökőkútnál megmostam a kezem és az arcom. Nem mostanában láttam, ilyen retkes vizet. A háromnapos pocsolya sem ilyen ganés, amin már ezren átgyalogoltak. Ha lenne egy kis szappanom, még tisztább lehetnék – legalábbis az a részem, amit nem takar ruha. Be kell mennem az egyik szállóra… meg kell fürödnöm, mert lassan már én sem bírom a saját szagom. Megint görcs állt a gyomromba. Idegesen markolászni kezdtem magam, hátha elmúlik, de nem akart az istennek sem. Odébb mentem és leültem a házfal tövébe. Egy öregasszony csoszogott felém, kerekes táskát vonszolva maga után. Bátortalanul kinyújtottam a tenyerem és megpróbáltam nem túl torz arcot vágni, bár a gyomorgörcs miatt ez meghiúsulni látszott. Az öregasszony ijedten pislogott rám és nagy ívben kikerülte a kinyújtott lábamat. Csoszogása sietős járássá erősödött, a gurulós táska kerekei pedig ritmikus és hangos nyikorgásban törtek ki. Nem ártana némi olaj a tengelyre – gondoltam és azon morfondíroztam, hogy utána kiabálok: - Hé! Nem akarom ám bántani!
   Csak egy kis aprót szeretnék…


   Tudtam, hogy Joe-t a gyorsétteremnél találom meg. Nekem a félórás üldögélés segített elviselni a fájdalmat. Ahogy elmúlt a görcs java, felálltam és elindultam a belváros felé. Joe az egyik lámpaoszlopnak támaszkodott és csak azt a gúnár nyakát tekergette. Mindent észrevett, ami az utcán történt. Őt is eltángálták már néhányszor és kétszer meg is késelték - az utolsót épp hogy túlélte –, azóta semmi nem kerüli el a figyelmét. Messziről észreveszi az elejtett aprópénzt és mindig tudja, melyik konténerbe szagoljon bele, hogy valami értékeset találjon. Ide a gyorsétteremhez is azért jött, de túl korán volt még. Talán hárman voltak bent. Itt szoktunk várni, mert ha forgalmas napja van az étteremnek, a vendégek a kinti asztalokhoz is leülnek. Némelyiknek nem is olyan jó az étvágya… vagy a szeme nagyobb, mint a szája. Mindenesetre lusták elvinni a szemetesig a maradékot, Joe pedig hiéna módjára ráveti magát az utolsó morzsára is. Én nem vagyok olyan nagyétkű, mint Joe. Nem jövök ide mindig. Nekem elég, ha van piám. Nem tudom legyőzni az alkoholt. Eddig négyszer vittek be a mentők mérgezéssel. Az egyik után három napig ájultan feküdtem. Kimosták a ruháimat és végre biztonságban kialudhattam magam. Persze, ki akarták fizettetni velem az ellátást, de nem volt miből fizetnem. Végül negyedórás korholás után utamra engedtek. Jó illatú volt a ruhám, én pedig örültem az életnek. Akkor is ennél ez étteremnél kezdődött a nap. Joe-val meg tudtunk enni fejenként három fél hamburgert és én rádobtam még pár falat maradék salátát is. Hallatlan fényűzés volt. Később megjelent a Csipás is. Fülig ért a szája és sok pia volt nála. Aznap estére megint szarrá ittam magam. Alig tudtam a lábamon megmaradni… és képtelenség volt egyenesen menni.
   Ribi akkor vitt el magához…

 


II.

  


   
Amikor megütögettem Joe vállát, csak nézett rám hülyén, mint aki nem hiszi el, amit lát.
   - Na, mi van baszki? Felébredtél?
   Csak felröhögött, aztán feljebb húzta a nadrágot a derekán és újra nekitámaszkodott az oszlopnak. Ahogy elnéztem, egész jól érezte magát.
   - Felébredtem baszki… - válaszoltam. – Ettél már?
   - Dehogy ettem. Még mindig szar a gyomrom. Tegnap kiokádtam még a jövő hetit is…
   - Aha… - megvakartam a fejem. – Jót tett a pálinka mi?
   - Az a szar? – nézett rám grimaszolva. - Jót hát! Kösz, hogy adtál belőle…
   - Mindig adok, nem?
   Kissé megjátszott sértődöttséggel néztem rá. Ilyenkor hajlamosabb velem is törődni. Jó lenne, ha lejmolna valahonnan kaját. Lassan az ájulás környékez…
   - Tudom, hogy adsz. Te kajáltál már valamit? – kérdezte érdeklődve.
   - Nem… de már lassan rosszul leszek…
   Nem hazudtam, tényleg szarul voltam és másra sem tudtam gondolni, mint az ételre. Tudom, hogy ilyenkor el kell űzni az efféle gondolatokat, de a gyomrom most már folyamatosan jelezte, hogy lassan életmentő beavatkozásnak számít az evés. Megint rám tört a hányinger. Otthagytam Joe-t és az egyik fához tántorogtam. Ökölődni kezdtem, de semmi nem jött belőlem. A gyomromba viszont olyan görcs állt, hogy csak nagyokat nyögve tudtam elviselni a fájdalmat. Hosszú percekig tartott, mire összeszorított fogaim közt el tudtam szívogatni a gyötrelmet. Csak támaszkodtam a fának és próbáltam erőt gyűjteni, hogy kihúzhassam magam. Görnyedten néztem magam elé a földre, amikor megállt előttem valaki. Nem volt ismerős a cipője és a nadrágszára sem. Még néhány pillanatig lehajolva maradtam, mert arra gondoltam, ez ismeretlen… ez nem akarhat rosszat. Sóhajtottam még párat, aztán felegyenesedtem. Amikor megláttam az arcát, éreztem, ahogy kiszalad a fejemből a vér és forogni kezdett velem a világ. Megpróbáltam hátranézni. Joe-t kerestem a tekintetemmel. Az én hórihorgas barátom máskor mindent észrevesz, de most az istennek sem akar felém fordulni. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Hirtelen szürke lett minden. Egyszerűen eltűntek a színek. Szerettem volna sírva fakadni, mert ijesztő volt a tehetetlenség. Nem tudom megvédeni magam. Láttam, ahogy az útszéli fák nagy sebességgel oldalra dőlnek. Az autók valami hihetetlen emelkedőn hajtanak felfelé és arra gondoltam, nem értem, miért nem erőlködnek. Egy pillanattal később tudatosult bennem, hogy épp elájulok és nem a világ változik körülöttem, hanem én készülök a járdához csapódni. Joe pedig sehol. Hirtelen nagyon könnyű lett a mellkasom és a gyomorfájásom egy szempillantás alatt eltűnt. Már nem érdekelt, mi lesz velem. Lehet, hogy a kaszás jött el értem? Végül éreztem, amint az idegen cipő gazdája elkapja a gallérom. Még láttam a kezét, amit jól ismertem… és jól ismertem az arcát is.
    A Bicskás volt az…


   - Hé! Ébresztő! Nehogy most dögölj meg nekem!
    Hallottam a fülemben az erős szívdobogásom. Úgy látszik, mégsem haltam meg. Még nem akartam kinyitni a szemem. Túlságosan is jól esett az ájult pihenés. Nem fájt a gyomrom és nyugalom vett körül.
   - Joe! Gyere ide! Segíts már odavinni a padhoz ezt a szerencsétlent…
   Persze, Joe-t is ismerte a Bicskás. Köztük nem volt semmilyen összezördülés. Jó, hát Joe egy nagy mamlasz. Nem hiszem, hogy csakúgy bárki belekötne és nekiugrana. Nem egy vastag fazon, de megvan vagy két méter magas és amikor időnként csoportozunk valamelyik utcasarkon, erősen kitűnik közülünk. Meg aztán, olyan vastag hangja van, hogy aki nem ismeri, ijedten visszahőköl, ha meghallja.
   Valamiféle csattogást hallottam egész közelről és el kellett telnie jó néhány másodpercnek, mire megéreztem a pofonokat az arcomon, amik a hangot okozták. Erős kezek markoltak meg és emeltek fel a földről. Nem nagyon akaródzott állva maradnom. Joe a hónom alá nyúlt és eltámogatott a legközelebbi padig.
   - Öreg… jól vagy? – nézett rám összeráncolt szemöldökkel.
   Megrázogatta a vállam és megpaskolta az arcom. Félig felnyitott szemhéjam alól körülnéztem. Joe mellett ott állt a Bicskás és a nála lévő szatyorban turkált. Még eléggé bennem élt a fenyegetése, de talán most mégsem akar bántani. Közelebb hajolt az arcomhoz és vastag ujjával megböködte a vállam.
   - Idefigyeljél rám! Ezt a Ribi küldi. Edd meg minél hamarabb, mert rád rohad. Nem akarja, hogy éhen dögölj. Mondtam neki, hogy nem zabálsz, csak vedelsz. Tegnap este is láttalak… megint be voltál nyomva…
   Letett mellém a padra valami csomagot. Előhúzott a kabátjából egy nejlonzacskót, amiben egy maréknyi aprópénz csörgött.
   - Ezt is neked küldi. Tedd el jó mélyre a zsebedbe vagy dugd el a gatyádba, nekem mindegy. Kajára adja neked. Mától kezdve körülötted fogok ólálkodni és ha meglátom, hogy piát veszel a pénzen, pépesre verem a fejed. Megértetted?
   Nem tudtam, mit mondjak, csak örömmel vegyes félelemmel bólogattam. Mi a szent szar? Testőröm is lesz? – gondoltam nem kevés iróniával. Valami történt ezzel a Bicskással. Új nadrág, új cipő… mintha az egész ember új lenne. Mit csinált vele az a nő? Hogy néha felettem anyáskodik azt megértem, de ezzel az állattal miért foglalkozik, azt nem tudom.
   - Kösz… majd észben tartom – mondtam neki, miközben magam felé húztam a csomagot.
   Erőtlenül kibontogattam és megláttam benne három szelet kenyeret meg egy rakás felvágottat. Olyan gyönyörű volt, hogy majdnem elsírtam magam. Felnéztem és láttam, ahogy Joe nagyokat nyeldekelve mereszti a szemét az ételre.
   - Egyél! – mondtam neki és a csomagra mutattam.
   - Nem kell öreg… még nem jó a gyomrom. Pakold csak be mindet… – azzal hátat fordított és elindult a gyorsétterem felé.
   Megtömtem a számat kenyérrel és hálálkodva néztem a Bicskásra. Furcsa módon nem is volt olyan félelmetes. Ha elfelejtem, mekkorákat tudott ütni, még barátok is lehetünk. Bár, amilyen pillantásokkal méregetett, míg ettem, erre nem sok esélyt láttam. De most nem törődtem ezzel. Beszűkült gyomrom hamar megtelt, mégsem akartam abbahagyni az evést. Isten tudja, mikor ehetek legközelebb.
   A Bicskás letett mellém egy palack vizet.
   - Szerencséd, az anyád hétszentségit, hogy Ribi ismer téged, különben már lehet, hogy a férgek zabálnák azt a ronda testedet.
   Lenyeltem a falatot, ami a számban volt, kinyitottam a vizes palackot és jó nagyot húztam belőle. Valami istenien éreztem magam. Tényleg szerencsém, hogy ismer a Ribi. Lehet, hogy megint megmentette az életemet.
   Csak el ne felejtsem ezt megköszönni neki…

 


III.

 

   A Bicskás még nézte egy darabig, ahogy kéjelgek az étellel, aztán magamra hagyott. Nem is bántam, mert már zavart a megvetés, ami a tekintetéből áradt. Nyakamat nyújtogatva nézelődtem a gyorsétterem felé, hátha meglátom Joe-t. Maradt még néhány szelet felvágott és a kenyérből is majdnem egy egész karéj. Gondosan visszacsomagoltam a papírba az egészet, aztán a vizes palackot a hónom alá vettem és elindultam az étterem felé. Kezdett sokasodni a nép odabent. Szépen belecsúszott az idő a délelőttbe és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az emberek nekiálltak enni. Figyeltem az ablakon keresztül, ahogy egymás után rendelik a különféle szendvicseket és a cukortól ragacsos italokat. Ezek a szerencsétlenek vedelik azt a szar kólát, és zabálják a műkaját, aztán nem tudják, miért vannak elhízva. Némelyikre ráférne egy kis szerepcsere – mondjuk velem. Láttam, olyan kövér fazonokat meg nőket, hogy arra gondoltam, ha három napot eltöltenének velem kint az utcán, garantáltan lefogynának. Mindegy… hülyeség…
   Eloldalogtam az étterem mellett, hátha meglátom Joe-t valamelyik konténernél. Kicsit hátrébb meg is találtam az egyik virágágyás szélén üldögélve.
   - Mi van veled apafej? – kérdeztem tőle.
    - Semmi... – nézett rám nyúzott arccal – kezdek éhes lenni.
   Végighúzta érdes tenyerét a borostás arcán. Még a hátam is libabőrös lett a sercegéstől. Leültem mellé.
   - Nesze, edd meg! – kibontottam a csomagot és felé nyújtottam.
   Érdeklődéssel nézett a kajára, de megrázta a fejét.
   - Tedd el öreg… jól jön még neked, ha épp éhen akarsz halni.
   Felállt és elindult az étterem ablaka felé. Eleresztett befelé egy szívdöglesztő, foghiányos vigyort és már nem is csodálkozott azon, hogy az ablaknál ülő fiatal pár rémült undorral áll fel az asztaltól és tálcájukat hátrahagyva sietnek kifelé az étteremből. Joe csípőre tette a kezét és felém fordult.
   - Láttad? Szerinted, miattam álltak fel? – kérdezte tettetett csodálkozással.
   - Hát öregem, alighanem a bájos mosolyod nyűgözte le őket. Gondolták, gyorsan odébbállnak, hogy más is láthassa a jóképű sztárt.
   Joe röhögni kezdett. Jókedve átragadt rám és vele röhögtem én is. Ezen a szép napsütéses délelőttön majdnem elfelejtettem, hogy úgy öt hónappal ezelőtt ugyanitt voltunk. Joe egész nap a vendégekre vigyorgott és élvezte, hogy a kinti asztaloktól gyorsan felállnak, ottfelejtve a maradékot. Joe aznap telezabálta magát és szentül hitte, hogy jó napja van. Ám néhány vendég szóvá tette az étterem vezetőjének, hogy egy ronda hajléktalan zavarja őket evés közben. A tulaj egy szót sem szólt Joe-nak, csak kihívta a rendőröket. Amikor megláttam a járőrkocsit, futásnak eredtem. Ez a megállapodás köztünk – nem törődünk a másikkal, nehogy mindenki kapjon. Mentjük az irhánkat és messziről figyelünk. Hát, én elfutottam. A közeli parkolóból néztem végig, ahogy az étterem mögött lévő konténerek közt a rendőrök elkapják Joe-t. Iszonyúan megverték. De nem tehettem semmit. Nem kiabált, nem jajgatott, csak feküdt a földön ímmel-ámmal védve magát és tűrte, hogy üssék, rúgják, ahol érik. Azt hittem, a rendőrök soha nem hagyják abba. Istentelenül hosszúnak tűnt az idő, míg kiélték magukat. Aztán egyszerre abbahagyták és se szó, se beszéd, beültek az autóba és elhajtottak. Percekig még mozdulni sem mertem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy már nem jönnek vissza, odaszaladtam Joe-hoz. Azt a látványt soha nem felejtem el. Joe arcából dőlt a vér. A szemét nem lehetett látni. A feje mellett szétszórva három kivert foga. A csuklója valami idétlen módon ki volt tekeredve. Mentőt kellett hívni hozzá. Persze, a mentőknek nem mondtuk el, kik tették és bár hivatalosan nyomozás is indult, az „ismeretlen” tettesek azóta sincsenek meg. Óvatosak vagyunk már.
   Miután jól kinevettük magunkat, Joe visszaült a virágágyás szélére.
   - Nesze – mondtam neki megint – Edd meg, mert kidobom!
   Letettem mellé az ételt és felálltam. Tudom, hogy inkább meghagyná nekem, de azt is tudom, hogy éhes. A tegnapi romlott kajától nem lakhatott jól. Ráadásul ki is hányta. Most én sétáltam el az étterem irányába. Nyújtózkodtam egyet és lopva visszanéztem a virágágyás felé. Joe szépen összerakosgatta a felvágottat, rátette a kenyérre és jóízűen beleharapott. Örültem, hogy végre valami normálisat eszik. Legszívesebben vennék neki egy üveg bort, hogy azzal öblítsen, de szemem elé villant a Bicskás szigorú arca: - „ha piát veszel, péppé verem a fejed! megértetted?”.
   Persze, hogy megértettem… majd Joe-nak adok a pénzből…


   Délfelé járt az idő. Amíg Joe csámcsogott a sebtiben összepakolt szendvicsen, addig az étterem konténerei közé mentem, hogy brunyáljak egyet. Közben azon gondolkodtam, hogy meg kellene látogatnom Ribit. Illenék megköszönnöm, hogy gondolt rám és elküldte a Bicskást az ennivalóval. Határozottan olyan érzésem volt reggel, mintha a halálomon lennék. De most jól éreztem magam. Lenéztem a betonra és figyeltem, ahogy a húgy csermellyé formálódik és célba veszi a cipőmet. A rosseb ebbe a kurva betonba! Ennek is pont felém kell lejtenie! Nem volt kedvem odébb lépni. Érdeklődve figyeltem, ahogy a sárga lötty befolyik a cipőm alá az orránál és még a sarka előtt elfordul, hogy a lábaim közt folyjon tovább. Amikor végeztem, megigazítottam a nadrágot magamon és visszalépdeltem Joe-hoz. Éreztem belül a combomon, hogy nem ártott volna még úgy fél percig a konténer mellett maradnom. Túl hamar kaptam össze magam. Ki kéne mosnom a ruhám, mert az hagyján, hogy koszos, de a Bicskás azt mondta egyszer, hogy olyan büdös vagyok, hogyha eszébe jutok, nem tud annyit enni, amennyit hányni szeretne. Hát tény, hogy mostanában a legyeken kívül nincsenek olyan rajongóim, akik közel állnának hozzám.
   Joe épp az utolsó falatot erőltette a szájába.
   - Na, mi van? – vigyorogtam rá – Kevés a három fog, mi?
   Meg sem tudott szólalni, annyira tele volt a szája, de válaszképpen felemelte a bal kezét, négy ujját az égnek meresztve.
   - Ja, bocs… négy… - mondtam és bocsánatkérőn intettem egyet.
   Szétnéztem az utcán és úrrá lett rajtam az unatkozhatnék. Valamit csinálni kéne. Tudom, hogy Ribi adott pénzt, de azt tényleg nem ártana szűkösebb napokra tartalékolni – bár, ahogy a dolgok álltak reggel, nehezen tudnék elképzelni a mainál szűkösebbet. Alighanem elnézek a piac felé. Ott mindig sok ember van. Talán lesz egy kis szerencsém és adnak némi aprót. Persze, csak óvatosan működök arrafelé, mert a Bicskás uralja ott a terepet. Azt nem tudom, hogy az új nadrágjában és új cipőjében, hogyan fogják elhinni neki az emberek, hogy hajléktalan. Reggel úgy nézett ki, mint egy középszerű melós, aki épp munkába igyekszik. Túlságosan a reggelivel voltam elfoglalva és nem láttam, merre ment.
   - Merre ment a Bicskás? – kérdeztem Joe-tól, bár, mire a Bicskás végzett a kiokításommal, addigra már ő sem volt ott a padnál. Lenyelte a falat végét, miközben a belváros felé mutatott.
   - A városba ment – mondta.
   - Nem a piacra? – kérdeztem csodálkozva.
   - Nem. Már napokkal ezelőtt mondogatta, hogy ezentúl dolga lesz a városban, de azt nem mondta, hogy mi. Lehet, hogy talált magának egy új helyet. Talán még a piacnál is jobbat…
   - Ááá… - hitetlenkedtem – a piacnál nincs jobb.
  - Dehogynincs! Emlékszel a Csipásra? Emlékszel, hogy megszaladt neki? Tudod, amikor eltűnt, aztán néhányszor jött és hozott egy csomó piát. Meg volt nála pénz is. Szerinted, mi az istent csinált? Csak talált egy jobb helyet valahol!
   - De hülye vagy Joe! Nem rólad írták az együgyű ember meséit? Szerinted elég az, ha felkajtatsz egy szimpatikus sarkot és leülsz oda? Azt hiszed, az emberek száz szám dobálták a Csipásnak a lóvét? Egy lószart! Bazi szerencséje volt, mert egy nő felkarolta. Soha nem úgy nézett ki, mint én vagy te. Vigyázott magára és ha jól hallottam egy másik városban él és lakásban alszik. Annak a nőnek a lakásában. És talán dolgozik is…
   Joe felhúzta a szemöldökét. Szerintem, elkezdte azon törni a fejét, hogyan kovácsolhatná meg a saját szerencséjét. Nem hiszem, hogy Joe-ra bármelyik nő szívesen ránéz. Szakadt volt, koszos és ronda. Ezek a dolgok, sajnos erősen visszavetik az ismerkedési szándékait – már ha egyáltalán vannak ilyen szándékai. Hiába arany a szíve - mert kétségtelen, hogy nála jobb barátot elképzelni sem tudok - el sem jut odáig, hogy ezt az erényét bárki számításba vegye – rajtam kívül. Nem egy nő lesz Joe szerencséje. Valami biztosan történik majd, amitől jobb élete lehet, de hogy mi lesz az, azt nem tudom.
   - Elnézek a piac felé, nem jössz? – kérdeztem tőle.
   Megrázta a fejét és intett egyet.
   - Oké – mondtam – körülnézek egy kicsit és nemsokára jövök. Ne zavard nagyon a vendégeket, nehogy balhézzanak.
   Joe nem válaszolt. Olyan fejfájós lett a homloka. Néha eljön egy-egy pillanat, amikor az ember elgondolkozik a saját sorsán.
   Neki talán most jött el…

 


IV.

  


   
Elindultam a piac felé. Már messziről láttam a sok embert, akik szatyrokkal, táskákkal a kezükben, tolongva jártak ki és be a hatalmas kapun. Arra gondoltam, talán nem is megyek beljebb. Letáborozok a bejáratnál, hátha lesz köztük olyan, aki jól bevásárolt és a zsebében maradt aprópénzből odadob nekem néhányat. Ahogy közeledtem a piac felé, megütötte az orrom a sültkolbász finom illata. Hiába voltam éppen jóllakva, szinte csorgó nyállal képzeltem magam elé egy szép szál kolbászt, mellé pedig jó sok mustárt és friss kenyeret a zsírtól lassan átázó papírtálcára. Nem tudom miért, de hirtelen a gyerekkorom jutott eszembe. Gondolatban a falun élő nagyanyám házában voltam, a disznóvágás kellős közepén. Szinte a számban éreztem a frissen sült pecsenye ízét, orromban a hurkák fűszeres illatát. Visszavágytam a régmúlt szép időket, a boldog gyerekkort, amikor még nem is sejthettem, hogy középkorúságom elején az utcára kényszerülök néhány hibás, később viszont sok, kifejezetten rossz döntésem miatt. Mindegy. Kivertem a fejemből a pecsenyét és megálltam a piac bejáratánál. Figyeltem az emberek arcát, hátha rám néz valaki, akit meg is szólíthatnék. Időnként bátortalanul megemeltem a kezem nyitott tenyérrel, de vissza is engedtem. Nem figyeltek rám. Néhány megvető pillantást kaptam ugyan, de nem érdekelt. Mit tudják ezek, hogy miért vagyok én itt? Itt az utcán…
   Beletöröltem az orrom a kabátom ujjába és benéztem a piacra. Sokan voltak bent, de nem akartam közéjük menni. Megint csak fellöknének, mint a múltkor a vásárban. Igaz, akkor kissé részeg voltam. Rendesen bevertem a könyököm, amikor a járda szélén elestem.
   Körülnéztem a kapu mellett és megláttam néhány kisebb papírdobozt. Az egyiket magamhoz vettem és letéptem a tetejét. Nem tudom mi lehetett benne, de egész kicsi volt. Nem is baj, könnyebb tartani. Magam elé fogtam és szinte mindenkire ránéztem, aki elment előttem.
   - Egy kis aprót, ha lehet… - motyogtam félhangosan.
   Soha nem szerettem kérni, ez valahogy régről belém rögződött. De itt az utcán sokszor rákényszerülök, hogy feladjam az elveimet. Egy kövér nő jött kifelé a piacról, mindkét kezében degeszre tömött szatyrok.
   - Egy kis aprót… - mondtam neki, felé nyújtva a dobozt.
   - Nincs! – rikoltott fel és míg távolodott, hallottam, hogy az anyámmal van baja, mert mit képzelek én, hogy tőle kéregetek. Jól kezdődik az ebédidőm. Nem örülnék neki, ha rövid időn belül leordítanák a fejem. Azért a dobozt csak szorgalmasan mozgattam, hátha megszán valaki. Lenéztem és figyeltem a dobozban mászkáló hangyát. Vajon szédülhet, ahogy ide-oda mozog a doboz? Annyira lefoglalt a hangya, hogy el is felejtettem, miért tartom a dobozt. Alighanem kezdek elhülyülni. Furcsa játékomból két pénzérme koppanása szakított ki. A dobozomban koppantak. Felnéztem és egy szőke nő állt velem szemben, aki a pénztárcáját csukta volna be éppen. A kezében lévő jókora virágcsokor, pedig ebbéli igyekezetét akadályozta. Végül sikerült leejtenie a bukszát, amiből félmaréknyi apró gurult szét a lábai körül. Gyorsan letérdeltem, letettem magam mellé a dobozt és összekapkodtam a pénzt. Ő mellém guggolt és felemelte a pénztárcát. Piszkos kezemmel nyújtottam felé az aprót. Ő rám nézett és kinyitotta a tenyerét, hogy tegyem bele a pénzt.
   - Köszönöm! – mondta mosolyogva és bár szentül meg voltam győződve róla, hogy undorral elfordul tőlem, nem tette.
   - Nem tesz semmit asszonyom – válaszoltam a szemébe nézve -, én köszönöm!
   Eltette a pénzt, felállt és elindult. Én is felvettem a dobozom és felálltam. Nem tudom ide jár-e vásárolni vagy csak ma tévedt be virágért, mindenesetre szívesen látnám máskor is. Körülnéztem és kicsit megrázogattam a dobozt, amiben vidáman csörögtek a pénzek. Nemsokára egy másik nő is dobott pénzt és aztán még egy. Kis idő múlva jött egy nagydarab pasas és ő is pénzt adott. És többen is. Egy óra múlva a dobozkám alját már nem is láttam, úgy beterítették a pénzérmék – és még egy papírpénz is volt köztük. Határozottan jókedvem lett. Szeretnék még találkozni azzal a szőke nővel.
   Azt hiszem, szerencsét hozott…


   Nem maradtam túl sokáig a piac bejáratánál. Elég lesz ez a pénz egy darabig, hiszen nálam van az is, amit Ribitől kaptam. Nem vagyok telhetetlen, pár napig ez is megteszi. Lassan elindultam visszafelé Joe-hoz. Kíváncsi voltam, mire jutott, míg én összeszedtem a pénzt. Hiába keresgéltem a gyorsétterem körül, nem találtam. Nem tudtam, merre indulhatott, ezért úgy gondoltam, hogy bemegyek az élelmiszerüzletbe, ami előtt reggel bámészkodtam. Veszek egy kis kaját. Talán konzerveket is, mert azok bírják a gyűrődést és még hűteni sem kell őket – és tényleg nem piára költöm a pénzt. Újra útba ejtettem a szökőkutat, ittam egy korty vizet és megmostam a pofám, aztán elindultam a bolt felé. Bementem és kosárral a kezemben körüljártam a polcokat. Levettem néhány konzervlevest, főzeléket meg kisebb húskonzerveket. Vettem egy nagy kenyeret is és igyekeztem hamar kikotródni az üzletből, mert az emberek azonkívül, hogy messziről elkerültek, gyanús szemmel kezdtek méregetni. Nem nagyon lenne ínyemre, ha azt gondolnák, hogy lopni akarok és kihívnák a zsarukat. Mindenesetre megveretni nem akarom magam. A pénztárosnő kedvesen nézett és elvette a nagy marék aprót a kezemből. Amikor bocsánatot kértem tőle, amiért sok számolgatnivalót adtam, azt mondta, nem baj, ez is pénz. Mondtam is neki, hogy én aztán tudom. Az ajándékba kapott szatyrokba tettem a konzerveket, meg a kenyeret és elhúztam a csíkot. A park felé vettem az irányt. Volt egy megszokott helyünk Joe-val. Lehet, hogy most is ott van az a nagy mamlasz.

   Kora délután volt. Csak néhány ember lézengett a környéken. Már messziről láttam a padot, amin ücsörögni szoktunk – vagy éppen aludni -, de Joe-t nem láttam sehol. Amikor leültem a padra, magam mellé tettem a szatyrokat és komótosan átnéztem a tartalmukat. Olyan érzés volt, mint régen, amikor hazaértem a lakásomba és szétpakoltam a ruhaféléket a szobában vagy a különféle kajákat a konyhában. Szépen feltöltöttem a hűtőszekrényt, esetleg nekiláttam valami ennivalót készíteni, ha a feleségem nem volt otthon. De általában otthon volt. Nagyon jókat tudott főzni. Biztosan aznap is főzött volna, amikor az orvostól sietett hazafelé. Ha aznap nem megy orvoshoz, ha nem azon a zebrán akart volna átkelni hazafelé, ha nem arra száguld három suhanccal az az autó vagy legalábbis megállt volna és nem rohan át a zebrán magával sodorva három gyalogost és a feleségemet, aki két hónap múlva szült volna, akkor talán ma is ő főzné nekem az ebédet, miközben játszom a lányunkkal. Tudtuk, hogy lány lesz. Soha nem örültem még úgy, mint akkor, amikor megtudtam a nagy hírt. A baleset után, csupán percekig tartott az életük. A kislány adta fel hamarabb. Ő kapta a nagyobb ütést. A feleségem öt perccel később utánament. Aznap értelmét veszítette minden, amiért addig éltem és amit addig elértem. Feleslegessé vált minden, amit felépítettem. A temetés után otthagytam mindent – munkahelyet, kollégákat, barátokat, rokonokat. El akartam dobni az életet, de megmentettek. Akkor eldobtam az egzisztenciát, az önbecsülést, a hitet és hetekig sírtam az alkoholos üvegek közt. Nem beszéltem senkivel, semmiről. Nem mozdultam sehova, csak az italbolt volt egyetlen úticélom. Fél év alatt feléltem minden tartalékomat. Nem bírtam a lakásban maradni tovább. Az utcán szédelegtem napokig, mígnem a parkban összeestem a fáradtságtól és az éhségtől. Akkor talált rám Ribi és Joe. Adtak valamit enni és azontúl magukkal cipeltek mindenhova. Nem volt pofám otthagyni őket, de hiába is akartam volna hazamenni, nem találtam a lakáskulcsom. Nem voltak nálam iratok és különben is, Joe gondoskodott róla, hogy mindig legyen piánk, így hát jó cimborák lettünk. Nem is akartam már hazamenni. Hetekig alkoholmámorban éltem, csak amikor már nem volt miből inni, akkor döbbentem rá, hol is vagyok. De leszartam, egyáltalán nem érdekelt. Igénytelen lettem, nem foglalkoztam többé magammal. Újonc voltam az utcán és mindig belekeveredtem valami hülyeségbe. Néhányszor majd kiverték belőlem a szart is. Mára már edzett lett a fejem. Az isten tudja, miért mindig azt veszik célba.
   Nem kéne többet innom. Valahogy össze kéne szednem magam és kilábalni ebből a helyzetből. Nem régóta vagyok az utcán, és már nem érdekel túlságosan, hogy nézek ki, de isten a megmondhatója, kezd elegem lenni ebből az egészből. Vagy megpróbálom rendbe tenni az életem vagy pusztuljak már el és legyen vége ennek a szarságnak.
   Felnéztem és láttam, hogy Joe jön felém azzal a tagbaszakadt járásával. Azt hiszem, kicsit elmerengtem az időt, mert a gyomrom hangos korgással jelezte, hogy itt az ideje az uzsonnának. Joe-ra néztem és intettem, ő pedig alighanem észrevette a csomagjaimat, mert vigyorogva intett vissza.
   Gyere barátom – gondoltam magamban –, eszünk valamit…


   Joe leült mellém a padra és a szatyrokra mutatott.
   - Ezek szerint jó napod volt eddig?
   - Ja… nem olyan rossz – feleltem – egész rendesek voltak az emberek.
   - Mennyi jött össze? – kérdezte.
   - Majdnem kétezer.
   Joe sípolt egyet a szájával. Biztosan füttyenteni akart erre a jó hírre, de fogak nélkül az nem olyan egyszerű. Előhalásztam az egyik szatyorból néhány konzervet.
   - Van itt leves, meg főzelék, meg valami húsféle is. Mit kérsz? – kérdeztem tőle, mutogatva neki a dobozokat.
   - Nekem mindegy, csak kaja legyen. Megvan még a bicskád? – vonta fel a szemöldökét.
   - Persze… mindjárt adom…
   Kivettem a kenyeret is, kissé odábbültem és letettem kettőnk közé. Elővettem a bicskám és a kezébe nyomtam. Nagy szakértelemmel nyitotta ki az egyik dobozt. Megszagolta a benne lévő főzeléket és letette a padra.
   - Kinyissam a tiédet is? – kérdezte felém fordulva.
   - Hát, ha már úgy belejöttél a nyitogatásba… - mondtam és az egyik húskonzervre mutattam.
   Amikor végzett vele, visszaadta a dobozt, a kenyérből vágott két kövér szeletet és letette mellém a kést. Elvette a kenyér csücskét, kikaparta a belét és a szájába tömte. A héjával belekotort a főzelékbe és kanál gyanánt azzal kezdte enni. Nem is tudom, mikor ettünk utoljára főtt ételt. Én mégsem azt választottam.
   Szótlanul ültünk egymás mellett, közrefogva a kenyeret, amiből időnként Joe levágott magának egy darabot. Lassan, ízlelgetve ettük az ételt. Valahogy evés közben a gondolataim is elmaradtak. Most nem érdekelt, hogy mi is történik igazából velem. Nem érdekelt, hogy az emberek megnéznek minket. Szép idő volt és úgy éreztem magam, mintha piknikeznék. Jólesett az evés a szabadban, bár ahhoz elég régóta kint eszem, hogy mára már megunjam. Szépen elcsámcsogtuk az ennivalót – Joe szó szerint –, aztán elkezdtem összeszedni a kenyér maradékát.
   - Valami innivalót nem vettél? – kérdezte Joe.
   - A rosseb abba a hülye fejembe. Annyira a kaját kerestem, hogy elfelejtettem piát venni – mondtam bosszankodva.
   Előszedegettem a pénzt a zsebemből és számolgatni kezdtem. Volt még bőven. Kivettem belőle egy flakon bor árát és Joe felé nyújtottam.
   - Menj már el a boltba! Vegyél bort – mondtam neki.
   Joe végignézett magán.
   - Engem úgy kivágnak onnan, mint a macskát szarni… - szólt vissza – menj inkább te.
   - Én nem merek, mert ha a Bicskás rájön, hogy piát vettem, hülyére ver.
   Joe felállt, megigazította magán a ruhát, kivette a pénzt a kezemből és elsomfordált a bolt felé. Én elrendezgettem a konzerveket az egyik szatyorban, a másikba pedig beletettem a kenyeret. Leveregettem magamról a morzsákat és most már én is kezdtem érezni, hogy szomjas vagyok. Jól fog esni egy nagy korty bor. Az sem baj, ha nem pincehideg, gondoltam magamban és kuncogtam egyet, hogy milyen nagyszerű poén jutott az eszembe. Majd Joe-nak is benyögöm, hátha nevet rajta egyet. Csak már kezdtem türelmetlen lenni.
   Végre megláttam, amint szatyorral a kezében közeledik. Már előre olyan szájtartást vettem fel, hogy csak rá kelljen támasztani a flakont és máris dőlhet a lé. Joe leült a padra.
   - Hát, apám… nem sok hiányzott, hogy egy nyanya el ne okádja magát a boltban, amikor elment mellettem. Büdös vagyok? – kérdezte és elhúzta a száját.
   - Rohadt büdös vagy, akárcsak én – mondtam neki – csak add már ide a szatyrot!
   Joe letette közénk a szatyrot én pedig türelmetlenül nyúltam bele.
   - Mi az istent hoztál te marha?! – kérdeztem idegesen, amikor megláttam a limonádét.
   - Ezt… - válaszolt Joe – aztán, ha nem tetszik, elmész a borért te. Nem akarok veled összeveszni, mert a barátom vagy, de igaza van a Bicskásnak. Állandóan csak vedelnél.
   Ránéztem Joe-ra. Nem akartam elhinni, hogy neki nem esne jól egy kis pia. Tudom, hogy jót akar nekem, de hogy még a bortól is megvéd! Inkább ő sem iszik. Ennyire nem lehet szolidáris.
   A kurva életbe!


   Néztem a flakonon körbefutó címkét és valahogy nem akaródzott letekernem a kupakot. Nagyon nem volt ínyemre a limonádé.
   - Add ide! – mondta Joe és kivette a kezemből.
   Kinyitotta, aztán nagyot húzott belőle. Kicsit pihent és újra ivott. Visszatekerte a kupakot és letette a padra a flakont. Még néztem egy kicsit a löttyöt, aztán én is ittam belőle. Annyira nem volt rossz. Talán, ha hidegebb lenne, még jobban ízlene.
   - Holnap megint a piachoz megyek. A Bicskásnak nyomát sem láttam – mondtam Joe-nak.
   - Jó… menj a piachoz – nézett rám egykedvűen.
   - Mi a bajod? – kérdeztem.
   - Nem tudom.
   - Mi az, hogy nem tudod?
   - Kicsit elegem van mindenből – vonta meg a vállát.
   Előredőlt, két könyökével a lábaira támaszkodott és morzsolgatni kezdte az ujjait. Némi koszt dörzsölt le róluk, azután végigtolta a tenyerét az orrán. Mindig olyan vidámnak tűnt, de most úgy nézett maga elé, mintha nem tudna mit kezdeni az életével. Persze, az utcán az ember sokszor végiggondolja az életét. Nekem is eszembe jutott, hogy milyen szarul kezdődött ez a nap. Reggel még majd éhen akartam halni, de onnan jött a segítség, ahonnan nem is számítottam rá. Kaptam enni, inni és még egy kis pénzt is. Ráadásul volt merszem a piachoz menni, hogy ott kuncsorogjak pénzért, pedig tudtam, hogy a Bicskás kinyírna, ha meglátná, hogy a jól bejáratott helyét elfoglaltam. Átszaladt rajtam valamiféle optimizmus és hittem abban, hogy ez a napom csak jó lehet. És eddig jó is.
   Erősen benne voltunk már a délutánban. Eszembe jutott Ribi. Meg kellene látogatnom. Jó lenne már valakivel beszélgetni. Joe, nem alkalmas erre. Jó barát ugyan, de buggyant. A napi dolgain kívül más nem nagyon érdekli. Nekem viszont már nagyon hiányzik egy kis intellektuális öröm. Ribi legalább művelt. Még akkor is, ha kurválkodott.
   Joe felé fordultam.
   - Elmegyek Ribihez. Eljössz velem?
   - A franc se gyalogol annyit – rázta a fejét. - Szerintem te se menj. Tudod, hogy nem szereti, ha férfiak járnak oda hozzá. Pláne nem csapatostul.
   - Persze, hogy tudom, de el akarok menni hozzá. Csak fél óra gyalog. Beszélnem kell vele.
   - Akkor menj – mondta Joe. – Én itt maradok.
   Hátradőlt, megvakarta a fejét és körülnézett. Kivettem a szatyorból egy leveskonzervet, meg egy újabb főzeléket és áttettem a másik szatyorba a maradék kenyér mellé. Odatoltam Joe mellé.
   - Nesze, ha megéheztél, egyél. Nem tudom, mikor érek vissza.
   - Nem kell – nézett rám. – Vidd csak magaddal, nehogy nekem reggelre megint éhen akarj halni.
   - Nem viszem. Maradt még nálam öt konzerv. Ez elég lesz. Lehet, hogy a Ribinél is hagyok, bár szerintem, neki van mit ennie…
   Kivettem a belső zsebemből a zacskó pénzt, amit reggel a Bicskás adott. Körülbelül annyi volt, amennyi a piacnál összeszedett pénzemből maradt. Odanyújtottam Joe-nak.
   - Ezt tedd el – mondtam. – Legyen nálad, hátha kell.
   - Nekem adod a pénzed? – kérdezte csodálkozva.
   - Persze. Van még nálam, miért ne adnék neked is? Te is adtál nekem, nem emlékszel?
   - De… emlékszem – ráncolta össze a homlokát. – Nem szeretem, ha pénz van nálam. Hamar kifolyik a kezemből. Inkább ne add…
   - Hát, akkor majd visszaadod, ha megjöttem. Tedd el és vigyázz rá. Holnap veszünk rajta kaját. Rendben?
   - Rendben – mondta Joe és feltartotta a kezét. – Esküszöm, hogy vigyázok rá!
   Vigyorgott egyet, én pedig visszavigyorogtam és elindultam a város széle felé. Amikor kiértem a parkból, még visszanéztem. Messziről láttam, ahogy a szatyorban turkál. Szeretettel gondoltam az én nagyhangú barátomra és Ribihez vezető utam alatt még nem tudhattam, hogy az a zacskó pénz lesz az oka annak, hogy soha többé nem válthatok vele szót.
   Nem kellett volna neki adnom…

 

V.


    Lassan gyalogoltam az erdő felé. Gondolataim messze jártak tőlem. Valahogy nem akartam tudomásul venni, hogy ez történik velem. Az utcán töltöm a napjaimat ahelyett, hogy dolgoznék és kéregetek az emberektől, pedig mindig rühelltem kérni. Nem is volt rá szükség, míg otthon laktam. Azt már, ha agyonütnek, sem tudom megmagyarázni, miért nem a lakásomban alszom. Lakásom – mondom magamban, pedig nem csak az enyém, hanem a feleségemé is. Egyre kevésbé gondolok rá. Egyszer akartam csak hazamenni, de nem tudtam a lépcsőház ajtaját kinyitni. Jött egy lakó, de nem ismert meg és ellöködött a bejárattól. Hiába magyaráztam, hogy itt laktam, nem hitte el. Aztán már nem érdekelt. Többé nem mentem arra. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ennyire nincstelen leszek.
   Hamar lebukott a nap a horizonton és az őszi alkonyat félhomályt eresztett az erdőre. Kissé hunyorogtam, hogy jobban lássak. Jócskán be kellett menni a fák közé, hogy rátaláljak Ribi viskójára. Nem tudtam, mit fog szólni, hogy csak úgy megjelenek. De mindegy, meg akarom köszönni neki, hogy gondolt rám. Amikor megláttam a kalyibát, elfogott a kétség. Szokatlanul nagy volt a csend. Ahogy közelebb értem, kiáltozni kezdtem.
   - Ribi! Itt vagy? Ribi!!!
   Nem jött válasz. Félrehúztam a bejáratot takaró durva pokrócot. Vártam, míg a szemem megszokja a sötétséget és benéztem. A félszobányi viskó üres volt. Kiakasztottam a pokrócot, hogy bejuthasson valamennyi fény. Ott állt üresen a priccs, amin Ribi aludni szokott és amit kipróbálhattam már én is. Volt bent még egy keskeny szekrény, egy fiókos konyhaasztal is és a sarokban egy kicsi kályha. Az asztalon egy ütött-kopott zománcos tányér volt, benne egy kanál némi ételmaradék társaságában. A földön egy szétjárt cipőt találtam. Szemügyre vettem és megállapítottam, hogy a Bicskás régi cipője az. Hova az istenbe tűnt Ribi? Letettem a szatyrot az asztalra és kimentem a bódé elé. Körülnéztem, hátha észreveszek valamit, ami magyarázatot adhat erre az ürességre. Egyre sötétebb volt, így nem láttam semmi érdekeset. A közelben más nem ütött tanyát és nem nagyon jártak erre emberek, úgyhogy attól nem féltem, hogy valaki bántotta. Eszembe jutott, hogy Joe szerint a Bicskásnak ezentúl dolga lesz a városban. Ezért nem járt a piac felé, ahol kéregettem. Reggel friss cipő és nadrág volt rajta, ez pedig változást jelent. Szerintem Ribi lelépett a Bicskással. Hát, remélem jól döntött…
   Én pedig úgy döntöttem, hogy amíg nem jön vissza, elfoglalom a viskóját. Sőt, idehívom Joe-t is. Összeütünk, még egy priccset és ezentúl nem kell keresgetnünk az alvóhelyet. Igen, ez nagyszerű lesz. A konzerveket betettem a szekrénybe egy fél pár ottmaradt kesztyű mellé és gondosan becsuktam az ajtaját. Kár, hogy a bódét nem tudom bezárni – gondoltam és máris azon forgott az agyam, hogy ajtót fogok csinálni. De most visszamegyek Joe-ért és megnézem, mivel ütötte el az idejét. Aztán kisétálunk ide és megbeszéljük, hogyan fogunk elférni. És azért is veszek egy flakon bort és iszunk egyet. A Bicskás már úgysincs itt.
   Míg a város felé gyalogoltam egészen beesteledett. Sötét volt már és hirtelen hidegre fordult az időjárás. Összehúztam magamon a kabátot és sietősre fogtam a lépteimet. Amikor a park közelébe értem, valami nem tetszett. A fák közt átnézve, a törzshelyünk közelében villogó, kék lámpákat láttam. Rémülten gondoltam arra, hogy Joe-t megint elkapták a zsaruk. A fák takarásában mozogtam inkább, nem a sétányon. A padunktól nem messze két járőrkocsi állt, kissé távolabb pedig egy mentő. Egész közel merészkedtem, de Joe-t nem láttam sehol. Kicsit megnyugodtam, de tudni akartam, mi történt. Sok ember ácsorgott a közelben. Az egyiktől kérdeztem, miért ez a tömeg, de nem tudta. Megkerültem a csoportot és onnan közeledtem, ahol csak kevesen voltak. A mentősök épp azon igyekeztek, hogy valami fekete lepellel takarjanak le egy testet. Teljesen véletlenül láttam meg a lepel alól kilógó lábat. Joe cipője volt rajta. Úristen! Mi történt itt? Hevesen dobogni kezdett a szívem. Istenem, ugye nem Joe az?
   Egy öregember álldogált egymagában közel a mentőhöz.
   - Meghalt valaki? – kérdeztem tőle izgatottan.
   - Meg… nem ismerte? – felelte az öreg. – Verekedés volt. Azt mondják, valami zacskónyi aprópénzen verekedtek össze hárman. Az egyiket leszúrták.
   Szédelegve lépkedtem arrébb. Akkor Joe fekszik ott a földön. Uramisten! Joe szelíd ember, soha nem ölne egy zacskó apróért. Másért sem. Biztos el akarták szedni tőle. Azt mondtam neki, hogy vigyázzon rá és ő vigyázott. És meghalt…
   A környéken maradtam, amíg el nem vitték. Nem mentem vissza éjszakára a viskóba. Nem tudtam volna aludni. Egész éjjel fel-le járkáltam a parkban és félve néztem minden járókelőre.
   A legkisebb csosszanásra is megriadtam. Mihez kezdek most?
   Egyedül maradtam…


   A padon ülve ért a derengő hajnal. Azon a padon, amin fél napja még Joe-val együtt ültünk és ettük a konzerveket. Még mindig álmatlan voltam és nyúzottnak éreztem magam. A tehetetlenség járt a fejemben. Nem bírtam felfogni, hogy Joe nincs többé. Körülnéztem, mintha várnám, hogy a sétány végén felbukkanjon és jókedvűen integessen, mint tegnap. Megtámaszkodtam a pad támláján, hogy felálljak, de a hűvös, reggeli nyirkosságon megcsúszott a kezem és visszarogytam a padra. Úgy maradtam és ültem még vagy félóráig, hallgatva egy új nap kezdetének hangjait. Kezembe temettem az arcom és résnyire nyitott ujjaim közül néztem, ahogy a fák közt előtörő napsugarak árnyékokat rajzolnak a sétány kövezetére. Felálltam és nyújtózkodtam egyet. Lassan elindultam a közeli gyorsétterem felé, ahol tegnap reggel megtaláltam Joe-t. Hiú remény volt azt gondolnom, hogy ma is ott találom. Amikor körbejártam az éttermet eszembe jutott, ahogy minduntalan a vendégekre vigyorgott azzal a fogatlan szájával. Önkéntelenül elmosolyodtam. Aztán a piac felé vettem az irányt. A nap egyre feljebb kúszott az égen. Reméltem, hogy ezen a napon is szép idő lesz. De nem tudom, mivel ütöm el az időt. A piacon egyre nőtt a forgalom, én pedig megálltam a bejáratnál és újfent magamhoz vettem egy kisebb papírdobozt. Az emberek rám se hederítettek. Senkit nem érdekelt, hogy ott állok. Istentelenül éreztem magam. Van még valami, amit el lehet venni tőlem?
   Legalább három órája álldogáltam már a piacnál, de hiába szólítgattam az embereket, senki nem akart megszánni. A város felé néztem és észrevettem a tegnapi szőke nőt, aki pénzt adott. Befelé igyekezett a piacra. Amikor elment előttem, rám mosolygott. Idétlenül vigyorogtam egyet és áldottam a jóságost, hogy nem vagyok olyan foghíjas, mint Joe. Persze, néhány fogam hiányzott az ütlegektől, de legalább nem látható helyen. A nő után néztem. Átlagos volt és kedves arcú. Közben a kifelé jövő emberektől próbáltam aprót kérni, de úgy tettek, mintha ott sem lennék. Elfáradtam és a bejárattól kissé távolabb leültem. Valami pénz volt még nálam és a konzervek is megvoltak a viskóban, úgyhogy nem rettegtem nagyon, hogy éhen maradok. Úgy húsz perc múlva megjelent a nő a kapuban, szatyrokkal a kezében. Elindult felém és amikor odaért, megállt előttem.
   - Evett ma már valamit? – kérdezte.
   - Még nem asszonyom – válaszoltam és kissé csodálkoztam, hogy megszólított.
   - Akkor ezt egye meg! - mondta határozottan és a kezembe nyomott egy papírzacskót.
   Belenéztem és egy rántott húsos szendvicset láttam az alján.
   - Köszönöm, de tudok ennivalót venni – mondtam.
   - Remélem is! – válaszolta.
   Lehajolt és egy papírpénzt dobott a földön heverő dobozomba. Nem nagyon értettem, miért teszi ezt, de jól esett a gondoskodása. Reméltem, nem szociális munkás, akinek sok, ilyen rosszarcú csövessel van dolga. Még néhány pillanatig ott maradt a doboznál, aztán felegyenesedett és elsétált. Egy férfi jött utána és megállt előttem, amíg aprót kotort elő a zsebéből. Beleszórta a dobozomba és biccentett egyet a fejével. Én megköszöntem és két ujjam elhúztam a homlokom előtt, mintha tisztelegnék. Aztán egy nő dobott némi pénz, majd még egy férfi. És mintha csak tegnap lett volna, a szőke nő megint meghozta a szerencsémet. Két óra múlva, már szépen csörgött a dobozkámban a sok pénz. Eloldalogtam a fal mellé, beleráztam a kabátzsebembe az érméket és eldobtam a dobozt. Visszasétáltam a parkba és leültem a megszokott padra. Szerettem volna megmondani Joe-nak, hogy megint jó napom volt és ma is jóllakhatunk.
   Sötétedésig üldögéltem, megfeledkezve az éhségről is, ami csak nagyobb lett a délelőtti szendvicstől. Feltápászkodtam és elindultam a városból kifelé. Vissza akartam menni a viskóba. Szerettem volna kiverni a fejemből a sok gyötrelmet, de nem nagyon sikerült. Az erdő fái közt összeszedtem némi száraz gallyat és ágat, hogy fűteni tudjak. Még tegnap láttam egy doboz gyufát az asztal fiókjában. Fadarabokkal tömtem meg a kis kályhát és egy kis papírral alágyújtottam. Hamar fellobbant a láng és nemsokára kellemes meleg lett a tűzhely körül. Benéztem a szekrénybe és megnyugodva láttam, hogy a konzervekhez nem nyúlt senki. Kivettem közülük egy levest, a bicskámmal két lyukat ütöttem a tetején és feltettem a kályhára. Leültem a priccsre és a gondolataimba merültem. Nem telt bele tíz perc sem és hallottam, amint rotyog a dobozban a lé. A kabátujjammal megfogtam és letettem a földre, hogy hamarabb hűljön. Dúdolgattam magamban egy régi slágert és áhítattal figyeltem a lángokat a tűzhely nyitott ajtaján át, miközben lassan elszürcsöltem a forró levest. Jólesett az étel és a kályha melege. Ez jobb volt, mint a forró, nyári éjszakákon izzadtan aludni a parkban. Eszembe jutott a feleségem. Rám tört a fájdalom és a magány. Legszívesebben ordítottam volna. Sírva fakadtam. Gyűlölöm az egyedüllétet. Szükségem van valakire. Még jobban magamra húztam a kabátom és eldőltem a priccsen. Hallgattam, ahogy pattog a tűz a kályhában és éreztem, ahogy elernyednek a végtagjaim. Ha Joe itt lehetne… az én mamlasz cimborám…
   Elnehezült a szemhéjam…

 

VI.


    Hetek teltek el, amióta egyedül maradtam. Egészen őszbe fordult a város és az erdő is, amiben remeteként töltöttem a napjaimat. Eleinte tétlenül hánykolódtam a fák közt, mint hajótörött a csónakban, az óceán közepén. Aztán, amikor már nagyon unatkoztam, körbejártam az erdőt. Néhány nap alatt nagyon sok fát gyűjtöttem össze, hogy ne télen kelljen fűtenivaló után kutatnom. Azt még nem tudtam, hogyan fogom az erdőben átvészelni a telet. Kissé szellős volt még a váram, de igyekeztem a réseket, ruhával betömni és elég jól be tudtam fűteni. Persze, az igazi hidegek még várattak magukra. A viskótól sohasem mentem túl messzire, ha csak az erdőt jártam, de a városba két-háromnaponta bementem. Részint azért, mert a piac bejáratánál lévő helyet egészen megszoktam – a szőke nővel többször is találkoztam, aki mindig szerencsét hozott -, részint pedig, mert bejártam az egyik hajléktalanszállóra, ahol mosakodni is lehetett. Ha beléptem oda, már megismertek a szociális munkások. Tőlük ruhákat kaptam és ajándékoztak nekem egy borotvát is. Egy nagydarab fiatal lánnyal beszélgettem szinte minden alkalommal, ő meg szokott vendégelni egy kis házi süteménnyel. A városban többször találkoztam más hajléktalanokkal. Ha kaptam kaját a szállón a segítőktől, akkor adtam nekik is. A piáról szép lassan leszoktam. Arcomon a sebek begyógyultak és bár a nyomuk soha nem tűnik majd el egészen, elégedetten bámultam magam a tükörben. Egy kicsit már hasonlítottam, egykori önmagamra. A nagydarab lány szokta viccesen megjegyezni, milyen jóképű vagyok. A végén már kezdtem elhinni.
   Beszereztem újságokat, magazinokat. Megint érdekelni kezdtek a hírek, amikkel majd három évig nem foglalkoztam. Volt a viskóban három könyvem is, igaz azokat egy kuka mellett találtam. Vágytam az írott szóra. Esténként, amikor begyújtottam, odaültem a tűzhely elé, kinyitottam az ajtaját és a lángok fényénél olvasgattam. Most már több könyv kellene. Ami pénzt összeszedtem a kéregetéssel, azt csaknem mind ételre költöttem, nem engedhettem meg magamnak, hogy könyvet vásároljak. De már volt tartalékom és a viskóban lévő szekrény csakhamar megtelt mindenféle jóval. Egy lomtalanítás alkalmával, találtam néhány hasznos dolgot – edényt, csavarhúzót, egy kisebb köteg drótot, ruhaneműt – ezeket magammal vittem. Igazán, akkor csillant fel a szemem, amikor megláttam a konténernek támasztott ajtót. Milyen jó lesz ez a viskóra, gondoltam magamban és jól szemügyre vettem. Örültem, hogy viszonylag közel volt kipakolva a sok cucc, de még így is nevetséges látványt nyújthattam, mire elcipeltem az ajtót a viskóig. Aztán majd egy napig tartott, mire rá tudtam jönni, hogyan fog nekem is ajtóként funkcionálni. De megoldottam és estére örömmel tapasztaltam, hogy sokkal több meleg marad bent a viskóban, mint azelőtt. Azontúl kevesebb fát kellet eltüzelnem.
   Eszembe jutott Bicskás és Ribi. Kíváncsi voltam, mi van velük, de sehol nem tudtam érdeklődni felőlük. Bizonyára csodálkoznának, ha most meglátnák ezt a kalyibát. Rendet tartok körülötte és bent is. Sikerült egész lakájossá tennem – már amennyire lakájos lehet egy félszobányi hely. Ezen a napon is sokat császkáltam és fáradtan raktam meg a kályhát. Vizet tettem a kis fazekamba és felforraltam. Nem sokkal később, míg a teámat szürcsöltem, kiálltam a viskó elé. Felnéztem a csillagokra és éreztem, hogy ez az éjszaka különösen hűvös lesz.
   A hajnalt jobban szerettem. A napfelkeltét különösen. Ha időben megébredtem, kiültem a viskó elé és vártam, hogy az első csenevész napsugarak aranyfonálként hálózzák be a fák, levelektől gyérülő ágait. Türelmetlenül vártam, hogy láthassam a pókhálókon csüngő harmatcseppek kristályos ragyogását. Néha mesébe illő közeg fogta körül a viskómat. Olykor az erdei pára acélkék tengert alkotva terült el a fák közt. Ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen, úgy változott a környezet színe fehérre. Amikor a melegedő levegő eloszlatta a gyakran, csupán derékig érő ködöt, hihetetlenül tiszta, tűéles kép tárult elém. Gyönyörű látvány a sárga és bíborszínű avarszőnyeg, amiben apró állatok kúsztak-másztak ösztöneiktől vezérelve. Ilyenkor egy-egy pillanatra nem bántam, hogy itt az erdőben tengetem az életem. Megérte látni ezt a csodát…
   Napról-napra egyre hamarabb sötétedik. Semmihez nem volt kedvem, csak olvasgatni odabent. Visszaléptem a szűk résen és a helyére húztam az ajtót. Kellemes meleg volt. Örültem, hogy a hideg ellenére kabát nélkül aludhatok. Két elnyűtt takaróm is volt, ezek éppen elég meleget adtak. Még néhány vastagabb ágat dobtam a tűzre és újra elővettem az egyik könyvet. Szerettem ezt a csendet és jó volt hallgatni a tűz pattogását. Amikor elálmosodtam letettem a könyvet és a priccsre feküdtem. Magamra húztam a takarókat és a gondolataim közt elszenderedtem.
   Pedig jobb lett volna, ha akkor nem alszom el…

 

 

VII.

 

   Amikor kinyitottam a szemem, szétnéztem a szobában. Hatalmas ágyon, jó illatú ágyneműk közt feküdtem. Mellettem egy nő aludt. Nem értettem, mit keres itt, mégis olyan természetesnek hatott a jelenléte, hogy eszembe sem jutott, hogy felébresszem. De leginkább azt nem értettem, hogy én mit keresek itt. Felültem és megdörzsöltem az arcom. Nem emlékeztem az előző estére. Sőt, az egész napra sem. Valami történt velem, de nem tudtam rájönni, mi az. Kimentem a fürdőbe és belenéztem a tükörbe. Úgy rémlett, hogy sebes az arcom, de ezeknek a sebeknek most nyomuk sem volt. Az sem tűnt fel, hogy nem kellett keresnem a helyiséget - ismertem a lakást. Vizet lötyköltem az arcomra, hogy felfrissüljek, aztán odanyúltam a jó illatú törölközőért. Kávé! – futott át az agyamon. Elindultam a konyha felé, de menet közben benéztem a hálószobába. A nő már nem volt az ágyban. Átmentem a szobán egészen az erkélyig, de odakint sem láttam. De ki ez egyáltalán? Nem lehetett nagyon fontos, mert megint a kávé jutott az eszembe. Visszasétáltam a konyhába és megálltam középen. Hova mehetett? És miért nem köszönt? Derengett, hogy valami dolgom van a városban és máris indulnom kéne, de nem akartam itt hagyni a lakás kényelmét. Felnéztem a faliórára. Tíz órát mutatott. Le mertem volna fogadni, hogy korábbra jár az idő. Indulnom kell azonnal. A fotelban megtaláltam a ruhámat szépen összehajtogatva. Felöltöztem és furán néztem végig magamon, mert ugyan biztos voltam benne, hogy ez az én ruhám, de fel nem vennék ilyet az utcára. Erősen kopott nadrág, kissé szakadt pulóver és hát a kabát…
   Lementem az utcára. Ismertem a környéket, hiszen azelőtt sokszor jártam itt, de arra nem emlékeztem, hogy mikor. Sietősre fogtam a lépteimet, így hamar elértem a várost átszelő, forgalmas főutat. Most nem volt olyan sok autó az úton, de nem szaladtam át, inkább elindultam a közeli gyalogátkelő felé. Jól láttam a túloldalon lévő oszlopon a digitális órát, ami 13.10-et mutatott. Az istenit, az előbb még csak tíz óra volt! Még messze voltam a gyalogátkelőtől, amikor észrevettem a sötétszőke hajú nőt. A túloldalról indult el, erről az oldalról pedig néhány másik gyalogos. Hiszen ő feküdt az ágyban mellettem! Amikor meghallottam a bőgő motorral száguldó autó hangját, jeges borzongás futott át rajtam. Amikor elsüvített mellettem, tudtam, hogy már nem tehetek semmit. Összeszorítottam a szemem és tenyerem a fülemre tapasztottam. Nem akartam látni a szörnyű balesetet és hallani a feleségem halálsikolyát.

   Amikor az autó a gyalogátkelőhöz ért, óriási robajt hallottam. A viskó ajtaja kiszakadt a helyéről és súlyosan rám dőlt, magával tépve a kalyiba egy darabját is. Még ki sem tudtam nyitni a szemem, amikor valaki megragadott és szinte kihajított a bódéból. Elakadtam a deszkákban és hatalmasat estem. Éreztem, ahogy kificamodik a vállam. Ütéseket éreztem, de akkor már annyi adrenalint termelt a szervezetem, hogy fájdalom alig mutatkozott. Egyik pillanatban a fogam reccsent, a másikban a dobhártyám szakadt be egy hatalmas ütéstől. Késként hasított a fülembe a fájdalom. Halk beszédet hallottam, de nem értettem a szavakat. Egyszerre megszűnt az ütleg és a bódét kezdte kifosztani a két alak, akit a hold halvány fényében láttam. Nem tudom, hogyan kerültek ide. Talán napok óta figyeltek már és csak a kedvező alkalmat várták, hogy kirabolhassanak. Nem mertem rájuk kiabálni. Lassan elmozdultam a látómezejükből és nyögdécselve felálltam. Kissé sántikálva futni kezdtem befelé az erdőbe. Amikor visszanéztem, láttam, hogy egyikük utánam ered. A másik a viskóból kiabált valamit a társának. Nagyon megrémültem és nem törődve a fájdalommal, rohanásba kezdtem. Most áldottam az eszem, hogy nem rúgtam le a lábamról a cipőt, mielőtt elaludtam. De a kabátom veszettül hiányzott, bár most eszembe sem jutott fázni. Úgy éreztem, az életemért futok. Nem a kijárt ösvényt választottam, hanem egészen befurakodtam a fák közé. Éreztem, hogy kezd lemaradni az alak mögöttem. Istentelenül ordított utánam. Most már, csak puskával tudnának megállítani. Legalább negyedóráig szaladtam. Alig kaptam levegőt, amikor megálltam. A ruhámat megszaggatták az ágak. Ömlött rólam a veríték részint a félelemtől, részint a futástól és eszméletlenül zúgott a fejem. Az alak már eltűnt. Úgy látszik nem bírta a tempót. Én azon csodálkoztam, hogy én bírom.
   Amikor már kissé könnyebben lélegeztem, körülnéztem. Nagyon sötét volt még és fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Nem mertem egyhelyben maradni, hátha mégis utánam jön a két fickó. A legjobb lesz, ha egyelőre arra megyek, amerre eddig futottam. Újabb negyedóra múlva, több-kevesebb kanyargás után megálltam. Füstszagot éreztem. Nagyon halvány fényt vettem észre a fák közt, nem túl messze. Először azt hittem, hogy visszaértem a viskómhoz, ahol a gazok begyújtottak a kályhába. De ahogy a szemem meresztgettem, láttam, hogy ez egy sokkal nagyobb viskó. Már majdnem háznak mondanám. Tiszta csillagos volt az égbolt, én meg majd’ megfagytam. A tűzre gondoltam, ott elöl, abban a nagy viskóban.
   Egészen közel merészkedtem…


   Amikor elértem a viskóhoz legközelebbi fát, elbújtam mögötte és hallgatózni kezdtem. Bár késő éjszaka volt, lakói nem aludtak, hanem halkan beszélgettek. A deszkák rései közt időnként megcsillant valami fény. Szerettem volna megmelegedni, mert cudarul fáztam. Nagyon lehűlt a levegő és annyira vacogtam, hogy a fogaim egyre sűrűbben koccantak össze. Megdörzsölgettem a karjaimat és lenéztem a cipőmre. Ez legalább megvan… csak az a rohadt kabát, az ne hiányozna! Kibírnám vele a szabad ég alatt is, hiszen sokszor háltam már a parkban még télen is. Persze, az igazán hideg éjszakákat mindig fedél alatt töltöttem. De most istentelenül fáztam.
   Hangos zörgésre kaptam fel a fejem. Egy férfi jött ki a kalyibából, oldalra lépett és brunyálni kezdett. A nyitott ajtón át láttam, hogy vannak még néhányan odabent. Nem mertem megszólalni, mert nagyon élénken éltek bennem a nemrég elszenvedett pofonok. Hátraléptem egyet, hogy egészen a fa takarásába kerüljek, de hiába akartam elbújni; egy vastag, száraz ág kettéroppant a talpam alatt. Éreztem, ahogy elzsibbadnak a tagjaim, mert biztos voltam benne, hogy a férfi is meghallotta az erdő síri csendjét sértő, éles, pattanó hangot.
   - Ki az ott? – kérdezte hangosan, felém fordulva. Visszaugrott a bódé elé és bekiabált az ajtón.
   - Máté! Gyere ki! Megin’ itt van valaki!
   Egy pillanattal később újabb férfi ugrott ki az ajtón. Az ijedtségtől földbe gyökerezett a lábam és ha akartam volna, sem tudtam volna elszaladni. De nem is akartam. Elegem volt már a szaladásból.
   - Várjatok! - kiáltottam - Nem akaro…
   Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen mellettem termettek és a Máté nevű lerántott a földre. A másik megragadta a karomat és miközben hangosan rikácsolt, elhúzott egészen a bódé elé. Cigányok voltak. A kiabálásra kijött a bódéból egy cigányasszony is.
   - Joka! - kiabált rá a férfira, aki még mindig a karomat fogta. - Engedd el azt a szerencsétlent!
   Joka elengedte a karom és hátrébb lépett. A cigányasszonyra nézett, aztán köpött egyet.
   - Micsinász itt? Mennyé’ vissza alunni! - mutatott a bódéra.
   - Dehogy megyek te mamlasz! - dobbantott az asszony. - Úgy visongtok, mint a disznók! Nem lehet így alunni! Ha Cinka megint fölébred, elverem a fejed az hétszentség! Mér’ fekszik ez itt a földön?
   Rám biccentett a fejével, aztán a férfiakra nézett. Joka széttárta a karját.
   - Itt ólálkodott a fák között. Én meg a Máté megfogtuk. Mit keresel errefelé? - kérdezte felém fordulva.
   - Menekültem, két fickó elől… kiraboltak - feleltem és feltápászkodtam. - Álmomban leptek meg. Én is az erdőben lakom, arra ni! - mutattam a város irányába.
   - Két fickó? - kérdezte Máté. - Erre is járt két fickó. Olyan nagydarabok, igaz Mari?
   A cigányasszony derűsen rám nézett.
   - Igaz hát! De mink megvertük őket. Még tegnapelőtt voltak itt, éjjel. El akarták szedni a holminkat. Máté olyat vert a fejére az egyiknek, hogy jajgatva elszaladt. A másiknak én adtam a bottal, mer’ a Joka tunya volt, azt’ nem jött ki a házból…
   A bódé nyitott ajtaján kiszűrődött ugyan némi fény, de Joka sötét arcán így sem láttam, hogy elszégyellte volna magát.
   - Nekem elvették mindenem - mondtam. - Elkergettek. A kabátom sincs meg. Azért jöttem erre, mert éreztem a füstöt messziről. Csak melegedni akarnék…
   - Nem lopsz el semmit? - kérdezte Mari.
   - Nem hát! - mondtam - csak fázom.
   Megfogta a karom és a viskó felé húzott.
   - Gyere be, de csöndbe legyél, mert alszanak a gyerekek!
   Meg se mukkantam. A viskóban állott volt a levegő, de nem volt kellemetlen szagú. Nem volt sem rendetlenség, sem kosz. Jó meleg volt és én csak vártam, hogy hellyel kínáljanak. Egy nagy kályha volt a ház hosszabbik falánál, középtájt. Tőle nem messze egy ruhákból összerakott fészek volt, ami ülőalkalmatossághoz hasonlított. A cigányasszony arra mutatott.
   - Üjjé’ oda le. Gubbasszá’ egy kicsit, ott jó meleg van.
   Felvett az asztalról egy fémbögrét és a tűzhelyen lévő fazékból megtöltötte. Megvárta, amíg elhelyezkedem a rongyok közt és a bögrét a kezembe nyomta.
   - Nesze, igyál!
   Beleszagoltam a forró gőzbe és megállapítottam, hogy teát kaptam. Óvatosan belekortyoltam és nem is bántam, hogy nem édesen iszom. Mari, mintha a gondolataimban olvasna, megszólalt.
   - Cukrot ne várjál. Mink anélkül isszuk.
   - Köszönöm - feleltem - tökéletes így is.
   Körülnéztem az egyetlen nagy helyiségben. A hátsó falnál két ágyat láttam. A kisebbiken egy öregember aludt, a nagyobbikon pedig két gyerek, egy hatéves forma fiú és egy tíz év körüli leány. Egy széles szekrény volt még bent, egy nagyobbacska asztal, amin a petróleumlámpa lángja pislákolt és velem szemben még egy ágy. Azon ült most a Joka meg a Máté. Az asszony leült egy székre az asztalhoz. Miután elhelyezkedtek az enyémhez hasonló bögrékkel a kezükben, megkérdezték, hogyan ütött rajtam a két gazember. Én pedig elmeséltem az egészet úgy, ahogy volt. Egy órahosszat biztosan beszélgettünk. Aztán a Mari felállt, odalépdelt a két gyerek ágyához és levetette a tarka blúzt meg a szoknyát. Bebújt a leány mögé és magára húzta a takarót. Utoljára ránk nézett és megszólalt.
   - Halkan pofázzatok!

   Engem egészen átjárt a kályha és a tea melege. Barátságos emberek ezek, nem hiszem, hogy rosszat akarnának nekem. Joka és Máté átváltott cigánynyelvre, én pedig hamar elálmosodtam halkan duruzsoló hangjuktól. Kényelmesen befészkeltem magam a ruhák közé és behunytam a szemem.
    Utolsó gondolatom az volt, hogy ma éjjel már nem eshet több bajom…


 


VIII.


    Megint a jó illatú ágyon ébredtem, abban a különös szobában. Mellettem az a nő feküdt, akit egyszer már láttam ugyanígy. Egyszer már elütötte az autó. Annyira hasonlít a feleségemre. Most mintha kicsit szőkébb lenne. Felkeltem és elindultam a fürdőbe. Ismertem a lakás minden pontját. Belenéztem a tükörbe és megint nem találtam a hegeket az arcomon. Megmosakodtam kissé, aztán átmentem a konyhába. Menet közben a hálószoba felé fordultam és szemem megakadt az ágyon. A nő nem volt sehol. Ránéztem a konyhai órára. Fél tizenegyet mutatott, pedig biztosan korábbra járt az idő. Nem… most nem megyek utána. Nem akarom látni a balesetet. Tudtam, hogy kérlelhetetlenül bekövetkezik és én nem tehetek semmit.
   Figyeltem, ahogy a presszógép lassan ereszti a friss, illatos feketekávét a csészébe. Mélyen beszívtam a levegőt. Az orrom megtelt a kesernyés, üdítő gőzök finom illatával. Magam elé vettem a csészét, beledobtam egy mokkacukrot, ami átázva a forró kávétól, komótosan süllyedni kezdett. Leültem az asztalhoz és az órára néztem - 13 óra 10 perc. Behunytam a szemem. Lassan felemeltem a csészét, hogy végre megkóstolhassam az első korty kávét. Abban a pillanatban élesen hasította át a levegőt az utcáról behallatszó, visító sziréna hangja. A kezem megrándult, a forró kávé a kezemre löttyent, amitől fájdalmasan felszisszentem és bosszúsan nyitottam ki a szemem.
   Joka hangját hallottam valahol felettem.
   - Ne haragudjá’ tesvér! Véletlen volt… - mondta és bocsánatkérőn meglökte a lábam.
   Fogalmam sem volt, hol vagyok. A kávémat akartam. A lakás eltűnt, csak a sziréna hangja visszhangzott még a fülemben. Joka a tűzhelyen melegen tartott teából öntött magának és a sötétben botorkált vissza a helyére. Alighanem megbotlott a lábamban és kiloccsantotta a bögréből a löttyöt épp a kezemre.
   - Semmi baj - mondtam és beletöröltem a kezem a nadrágomba. - Mennyi az idő?
   - Aludjá’ még… - súgta oda - nagyon korán van.
   Hallottam, amint beleszürcsöl a teába, leteszi valahova a bögrét, aztán végigdől a nyikorgó priccsen. Az álmom megszakadt ugyan, de jól éreztem magam. Egészen befészkelődtem a ruhák közé. A kályha nyugodt meleget árasztott magából és bár csaknem átláthatatlan sötétség uralkodott a viskóban, egyáltalán nem volt félelmetes. Hátul az öreg cigány elhorkantotta magát, kissé odébb a fiú halkan nyöszörgött: - Ani!
   - Css… - csitította az anyja - aludjá’ gyermek…
   A család ereje éberen aludt, hiszen Mátét is hallottam fészkelődni. Ezekre aligha lehet rátörni az ajtót az éjszaka közepén. Az öreget nem számolom, de a három felnőtt úgy vigyázza a családot, hogy még a farkasok is megirigyelhetnék őket. El is hiszem, hogy elbántak a két fickóval. Én viszont egyedül voltam és nem viselkedtem ellenségesen. Nem kellett tartaniuk tőlem. Lehet, hogy jobb volna, ha ezek közé tartoznék. De én visszavágytam a városba. Hiányzott a nyüzsgés a piacnál. Hiányoztak a gondozók, akik a szállón voltak, pedig csupán néhány napja nem láttam őket. Erőt vett rajtam a kíváncsiság. Tudni akartam, vajon mennyi maradhatott meg a dolgaimból, miután kirabolt és elkergetett az a két állat.


   Már jól kivilágosodott, amikor újból megébredtem. A viskóban rajtam kívül, csak az öreg volt, aki az ágyán ülve gubbasztott. Nem úgy tűnt, mintha fel is akarna onnan kelni. A kályhában pattogott a tűz és kissé füstös, de kellemes illat lengte körül. Szimatoltam és próbáltam kitalálni, minek a füstjét érzem.
   - A Mari dobálja a tűzre a friss fenyőágat - szólalt meg az öreg. - Mikó’ ég a gyanta, az e’nyomja a büdöst… meg nyáron a vérszívók se szeretnek errefelé lenni…
   - Jó szaga van - mondtam. Nem gondoltam, hogy észrevesz. - Hol vannak a többiek?
   - Kimentek má’ az erdőre - biccentett az ajtó felé. - Aszonta a Mari, hogy gombát akar ebédre. Megszedik hama’…
   - Gombát? Ki vizsgálja meg, hogy jó-e?
   - Hát, a Mari. Ismeri a gombákat - nyújtogatta a nyakát az öreg.
   - Nem félnek tőle, hogy mérges lesz valamelyik? - kérdeztem kíváncsian.
   - Mink nem félünk. Sokszor esszük. Csak egysze’ okádott a Joka, de inkább csak bezabált, azér’. De má’ nem sokáig lesz, mer’ lassan gyön a tél…
   Éhes voltam, de reméltem, hogy nem kínálnak meg vele, ha elkészül. Ennyire azért nem bízom bennük. Alighanem visszamegyek a saját viskómhoz és megnézem, mi a helyzet. Talán már a gazemberek is elmentek onnan és lehet, hogy nem vittek el mindent. Kimentem a ház elé és vettem egy mély lélegzetet. Nyújtózkodtam egy kicsit és körülnéztem. Bal felől jött a család. Elöl a két gyerek szaladgált, aztán mögöttük távolabb Joka meg a Máté, végül a Mari, kezében egy dobozzal, amiben a gombák voltak. A két gyerek, köszönés nélkül befordult a viskóba. A felnőttek még messze voltak. Egy pillanat múlva a leány jött ki. Megfogta a kezem és behúzott a melegre. Leült az ajtóhoz közeli ágyra és maga mellé mutatott.
   - Üjjé’ le!
   Csilingelő hangja volt és szép szemekkel áldotta meg a sors.
   - Miért üljek le? - kérdeztem.
   - Csak… meséjjé’ nekem - felelte.
   - Mit meséljek?
   - Mindegy… valamit…
   Megvonta a vállát és ölébe ejtette a kezeit. Leültem mellé, ránéztem a piszkos körmeire, amikkel az imént még a gombákat kaparászta az erdőben. Tekintetét az arcomra emelte és várt.
   Reméltem, hogy nem tőlem hall először mesét…


   Amíg a mesén gondolkodtam, megérkeztek a többiek is. Joka és Máté leültek a tűzhely mellé, Mari pedig a megszedett gombát tette le az asztalra és máris tisztogatni kezdte.
   - Hogy is hívnak te lyány? - kérdeztem a leánytól.
   - Cinka! - mondta büszkén.
   - Na, Cinka! Hallottál-e már Gulliverről?
   - Ö-öm… - rázta a fejét - ki az a Kulime?
   - Gulliver - mosolyodtam el -, egy angol hajóorvos volt, aki hátrahagyva családját, messzi tengereken hajózott, hogy idegen világokat és embereket ismerjen meg. Tette ezt egészen addig, mígnem Liliput ország partjainál hajótörést szenvedett. Liliput lakói nagyon pici emberek voltak…
   - Milyen picik? - kérdezett közbe Cinka.
   - Olyan picik, hogy elfértek volna a te tenyeredben is.
   Cinka nevetni kezdett. Kinyitotta a tenyerét és nézegetni kezdte az odaképzelt liliputit. Kis idő múlva rám nézett és várta a mese folytatását. Én pedig elkezdtem mesélni Gulliver liliputi kalandjait. Nem tudom meddig tarthatott, de már a mese vége felé jártam, amikor megéreztem a gombapaprikás finom illatát. El is döntöttem magamban, hogy mégsem fogom visszautasítani, ha megkínálnak vele. Gulliver már épp elkészült a hajójával, amivel elhagyja Blefuskut, amikor körülnéztem a viskóban. Az öreg valami kis pipát szívogatott, felém pislogva. Mari az asztalnál ült és ruhát stoppolt, miközben a gomba fődögélt. Joka és Máté pedig ült velem szemben a tűzhely mellett és hallgatta a mesét. A melák Máténak, annyira érdekes lehetett Gulliver, hogy tátva maradt szájából a térdére csöppent a nyál, de észre sem vette.
   - Hát, így esett Gulliver kalandja a liliputiak és a blefuskuiak közt - néztem Cinkára -, remélem, tetszett.
   - Tetszett - mondta és kérőn nézett rám. – Meséjjé’ még!
   - Talán majd legközelebb - feleltem.
   Mari leengedte a varrnivalót.
   - Mondjál még neki valamit, te mesélő - szólt oda hozzám - még nincs kész az ebéd…
   Legszívesebben visszaindultam volna már a saját viskómhoz, hogy körülnézhessek végre, de éhes voltam és úgy belelendültem a mesélésbe, hogy beláttam; egy ebédért mondhatok még egy mesét.
   - Meséljek még Gulliverről? - kérdeztem Cinkától.
   - Meséjjé’ hát! - böffent oda Máté.
   Cinka csak bólogatott, hogy ő is akarja. Megsimogattam a fejét.
   - Tudod-e hol van Brobdingnag? - kacsintottam rá.
   - Broddinya? - kérdezett vissza.
   - Majdnem jól mondod. Brobdingnag. Amikor Gulliver végre hazaért a törpéktől, elrendezte a gazdaságát, az állatait, ellátta a családját pénzzel és ismét hajóra szállt. Nagyon-nagyon messze a tengeren, két hétig tartó hatalmas vihar után, kikötöttek Brobdingnagban, ahol minden óriási nagy volt.
   - Milyen nagy? - kérdezte Cinka.
   - Olyan nagy, hogy a fűszál, még nálad is magasabb volt.
   Cinka elámulva felállt és a karját a feje fölé nyújtotta. Mint bármelyik gyerek, ő is azonnal el tudta képzelni, amit mondtam. Ismét körülnéztem odabent és láttam, hogy mesém a többieket is lenyűgözi. Ezek itt elzárták magukat a külvilágtól. Ennek a leánynak iskolába kellene járnia, ahol okosodhatna.
   Míg meséltem, végre elkészült az ebéd…

 

IX.

   Jóízűen bekebeleztem az elém rakott tányérból a gombapaprikást. Meg kell hagyni a Mari jól főz. Lisztből és vízből gyúrt valami tésztafélét is és abból sütött kenyérszerű lepényeket. Evés közben beszélgettünk és kiderült, hogy ők is járnak a városba, de nagyon ritkán. Rokonaik laknak ott és azoktól szoktak hozni néhány dolgot - főleg élelmiszert.
   Igaza volt az öregnek. Joka úgy habzsolta az ételt, hogy arra gondoltam, ebből megint okádás lesz. Máté is gyűrte magába rendesen, az öreg meg, csak komótosan csámcsogott a saját adagján - ette is vagy félóráig azt a tál ételt. Mari is hamar végzett, aztán odajött hozzám és kivette a tányért a kezemből.
   - Elég volt? - kérdezte, miközben oldalvást rám nézett.
   - Köszönöm, elég volt - feleltem, bár azt hiszem, tudtam volna még enni belőle. De nem mertem kérni még, nehogy azt higgyék, hogy ki akarom enni őket a főztjükből. Cinka viszont nem evett. Hiába tukmálta az anyja, neki nem kellett. Ő nem volt éhes. Leginkább az izgatta, hogy mikor mesélek megint.
   - Nem tudom, mikor mesélek megint, mert most el kellene mennem a viskómhoz - mondtam neki.
   - Maradjá’ itt - bólogatott felém.
   - Nem maradhatok… dolgom van. De majd visszajövök és mesélek még, jó?
   - Jó - felelte egykedvűen - Mikor jössz vissza?
   - Még nem tudom.
   Szívesen maradtam volna még köztük, de most olyan érzésem volt, hogyha elmegyek innen, nem látom többé őket. Rossz előérzetem támadt. Zsigereimben furcsa bénultságot éreztem. Hátradőltem az ágyon, nekitámaszkodtam a viskó falának és néztem, ahogy Joka a homlokát dörzsölgeti. Az öreg meg a fiú elfeküdtek, Mari üldögélt az asztalnál, Máté a bicskájával faragott valami kis fadarabot, Cinka meg kint játszott a bejárat előtt.
   Talán félóra telhetett el, amikor Joka megszólalt.
   - Fáj a fejem.
   Mari rá se hederített. Én eléggé gyengének éreztem magam. Felültem az ágyon. Tompa fájdalom nyilallt a gyomromba. Éreztem, ahogy a veríték gyöngyözni kezd a homlokomon. Kiléptem a viskó elé. Abban a pillanatban iszonyú hányinger tört rám. Oldalra léptem néhányat és az egyik fának támaszkodva hányni kezdtem. Első gondolatom a gomba volt. Biztos voltam benne, hogy került az ételbe mérgező is. Joka fejfájásra panaszkodott és az lehet a méregtől is. Most már nekem is fájt a fejem. Máté ugrott ki a viskóból és ő is okádni kezdett. Aztán odébb ment és térdre esett, miközben a gyomrát markolászta. Mari bentről kiabálni kezdett Cinkának.
   - Cinka! Hol vagy te? Gyere ide!
   - Mingyá’ megyek - szólt vissza a lány.
   - Most gyere!
   Szédültem és nem akartam mozdulni a fa mellől, de aztán visszalépdeltem a viskó felé.
   - Mari… - szóltam be - Biztos, hogy jó volt a gomba?
   - Jó hát - nézett rám fehér arccal Mari. - A jány rakott bele két rossz gombát is, amikor szedtük, de kivettem közüle.
   Joka ült az ágyon és nehezen szedte a levegőt. Verítéktől fénylett az arca és a hasát tapogatta.
   - Elmegyek - mondtam - hívok segítséget…
   - Nem kell! - ellenkezett Mari - Ne hívj ide senkit! Mink megoldjuk a magunk baját.
   - És ha nagyon betegek lesztek? Mi lesz, ha pár órán belül már olyan rosszul lesztek, hogy nem tudtok segítséget kérni? Ha akarnátok se…
   - Nem akarunk! - vágott vissza Mari.
   - Hadd menjen - nyögött közbe Joka - Én szarul vagyok, meg a Máté is… kell egy doktor.
   Mari az asztalra csapott.
   - Nekem nem kell doktor!
   - Neked nem - mondtam és a hátulsó ágyon nyögdécselő öregre mutattam. - Az öreg sincs jól. És mi van, ha te is rosszul leszel? És ha meghaltok? Mi lesz a gyerekekkel? Én egy kicsit jobban vagyok, mert kihánytam, de lehet, hogy újra rosszul leszek. Elindulok most.
   Mari rám nézett, aztán Cinkára és megint rám.
   - Menjél és siess! Hívjá’ egy doktort!


   Körülnéztem és betájoltam magam. Abba az irányba indultam el, amerről érkeztem. Bevetettem magam a sűrűbe, de hamarosan meg kellett állnom, mert újból szédülni kezdtem. Megint rám tört a hányinger, de most hamar el is múlt. Gyengének éreztem a lábaimat. Tudtam, hogy mennyi ideig jöttem errefelé az éjjel, de akkor szaladtam is és most visszafelé az út hosszabbnak fog tűnni. Nekilódultam és megpróbáltam tempósabban menni, de nem sikerült. Éles fájdalom nyilallt a gyomromba. Nem álltam meg, csak lassítottam. Nem tudom, mennyi ideig mentem. A fejem sajgott és szédültem. Egy-egy pillanatra összemosódtak a fák. Egy lendületes lépés után orra buktam. Nehezen tudtam összeszedni magam, de felálltam és továbbmentem. Egy ritkásabb részen színekre lettem figyelmes. Sárga, kék, zöld… rájöttem, hogy embereket látok színes kabátokban.
   - Hé! - kiáltottam feléjük. - Héé!
   Megint elestem. Féltérdre álltam és integetni kezdtem. Aztán leengedtem magam a földre. Akkor már összemosódott minden a szemeim előtt.
   - Hé! - mondtam nagyon halkan - Segítség!
   Nem volt erőm hangosabban szólni. Hanyatt feküdtem és feltartottam a kezem, hátha észreveszik.
   - Figyeljetek! Van itt valaki! - hallottam messziről a hangot. Kinyitottam a szemem és láttam, amint egy arc hajol fölém.
   - Rosszul van? - kérdezte a fickó és megpofozgatott.
   - Igen - mondtam - nem volt jó a gomba…
   - Hé, srácok! Hívjatok mentőt! - kiáltott a többiek felé, majd újra rám nézett. - Csak maga van itt?
   - Vannak még többen is… arra… - mutattam erőtlen kézzel, valamelyik irányba.
   - Pontosan merre?
   - Arra... - mondtam és behunytam a szemem.
   Szédültem, fájt a gyomrom és fáradt voltam. Elég volt a viszontagságokból. Cinka jutott eszembe. Még mesélnem kell neki.
   De most aludni akarok...
 


X.

   
   Fehér szobában ébredtem. A fertőtlenítőszerek szaga megütötte az orrom. Először nem emlékeztem rá, hogyan kerültem ide. Amikor teljesen feleszméltem, körülnéztem és rájöttem, hogy kórházban vagyok. Ja, igen… az a rohadt gomba. Azonnal bevillant az erdő, ahonnan a mentő hozott el.
   El volt zsibbadva a karom. Kissé élettelennek tűnt, ahogy mellettem feküdt. Az infúzió lassan csöpögött és a cső a karom felé vezetett. A fejem fájt egy kicsit, de ettől eltekintve egész jól éreztem magam. Csak néztem a szemközt lévő falat és a cigányok jutottak az eszembe. Reméltem, hogy ők is megúszták élve. Leginkább Cinka járt a fejemben. Ha a családja lebetegedett, akkor talán van helye a városban a rokonoknál.

   Talán negyedóra telhetett el, amióta felébredtem. Ki volt száradva a szám és éhes voltam. Az ágyam melletti szekrényen egy kancsó víz volt és egy pohár. Szerettem volna inni belőle, de nem volt kedvem megmozdulni. Nem tudtam, hány óra felé jár az idő, de úgy véltem, délután van. A folyosón nem járkált senki, de halk hangok szűrődtek be a nyitott szobaajtón át. Jó lenne, ha jönne erre valaki, akitől megkérdezhetném, mi is van velem tulajdonképpen. Annyira elvittek a gondolataim, hogy újra elálmosodtam. Már épp lehunytam volna a szemem, amikor egy fehér köpenyes, szőke nő lépett be a szobába. Olyan ismerős volt az arca, de hirtelen nem tudtam hova tenni. Abban biztos voltam, hogy láttam már.
   - Hogy érzi magát? – kérdezte. Odament az ablakhoz és bukóra nyitotta.
   - Köszönöm, kissé nyúzottan – feleltem.
   - Sosem gondoltam volna, hogy itt látom viszont – nézett rám. – Mi történt magával?
   Megigazította reluxát és elhúzott egy tincset a homlokából. Megpróbáltam nem a fehér köpenyre koncentrálni. Lassan körvonalazódott annak a nőnek az arca, aki többször is adott már aprópénzt a piacnál. Rájöttem, hogy ő az.
   - Maga orvos? – kérdeztem csodálkozva.
   - Igen. Csak nehogy emiatt érezze rosszul magát – felelte mosolyogva.
   - Nem… emiatt inkább jobban érzem magam – próbáltam én is mosolyogni. – Jó érzés, hogy biztonságban vagyok.
   - Hát, inkább itt tudok magán segíteni, mint a piacnál, az biztos. Nem szomjas? – mutatott a kancsóra.
   - Dehogynem… - mondtam és megnyaltam a szám.
   - Szóval, mi is történt magával? – kérdezte, miközben megtöltötte a poharat vízzel.
   - Melyik részre kíváncsi?
   - Azt láttam, hogy zúzódásai vannak, de nem emiatt került ide. Azokat túlélte volna odakint is.
   Segített felülnöm és a kezembe adta a poharat.
   - Megtámadtak az éjszaka – kezdtem a történetet.
   - Melyik éjszaka? – nézett rám kíváncsian.
   - Nem is tudom… mióta vagyok itt? – kérdeztem.
   - Tegnapelőtt délután hozták be gombamérgezéssel. Még jó, hogy meg tudta mondani az erdőben kirándulóknak, hogy gombát evett. Ők hívták ki a mentőket. Nem sokon múlott…
   Szavai nyomán eszembe jutott a cigány család. Reméltem, hogy őket is megtalálták, de nem éreztem merszet hozzá, hogy rögtön megkérdezzem. Nem akartam tudni, ha valamelyikük nem élte túl az ebédet.
   - Ha tegnapelőtt hoztak be, akkor az azt megelőző éjszaka támadtak meg – folytattam. – Két nagydarab fickó tört rám a viskómban. Idegenül beszéltek, mintha külföldiek lettek volna. Brutálisan viselkedtek, de sikerült megszöknöm előlük. Egy cigány családnál húztam meg magam az erdőben. Ők adták az ételt is, amitől rosszul lettünk mindannyian. Őket megtalálták?
A végére, már egészen elhalkult a hangom. A doktornő rám nézett. Láttam, hogy tapintattal akar megszólalni.
   - Ne gondolkodjon annyit. Meghaltak? – kérdeztem.
   - Nem mindenki – válaszolta, miközben a cipőjére nézett. – Nehezen találták meg őket, mert maga nem tudta pontosan megmutatni, merre is vannak. Persze, ez nem a maga hibája. A kislány szerencsére nem evett a gombából. Az öregember, szervezete már nem bírt el a méreggel. A kisfiú még nem volt elég erős hozzá. Ő sem élte túl. Volt ott két férfi. Az egyikőjük mája tegnap mondta fel a szolgálatot. A másik férfi és a nő megúszták, de rosszabb állapotban vannak, mint maga. Még nem ébredtek fel. Ennyit a rossz hírekről…
   Bágyadtan néztem magam elé. Rajtam azok az emberek segítettek. A jó szándék vezérelte őket. Amikor megismertem őket, fájdalmaim voltak - testileg, lelkileg. De mit fog érezni a Mari, ha magához tér. Az öreg még hagyján, élt már eleget… de a kisfiú… neki épp csak elkezdődött.
   - Mi történt Cinkával? – néztem a doktornőre.
   - Ki az a Cinka? – húzta fel a szemöldökét.
   - Hát, a kislány.
   - Ja, ő a rokonainál van. Itt a városban.
   Kissé megnyugodtam. Legalább a leány jól van.
   - Lassan itt a vizit ideje. – Kivette a poharat a kezemből. – Nekem nemsokára letelik a műszakom, de az ápolónők éjszaka is itt lesznek. Ha szüksége van valamire, biztosan segítenek. Mondja, mi volt a foglalkozása, mielőtt az utcára került? Már, ha szabad megkérdeznem…
   - Könyvtáros voltam – feleltem.
   - Nem találtunk magánál igazolványt sem. Valamit rá kell írnunk a kartonjára. Mi a neve?
   - Hívjon csak Zé-nek. A barátaim azelőtt Zé-nek hívtak.
   - Zé? Milyen név az, hogy Zé? Ezzel a névvel mégsem vehetjük nyilvántartásba – mondta összeráncolt szemöldökkel.
   - Ha valóban akarja, megsúgom a nevem – mondtam mosolyogva.
   - Na, súgja meg!
   Közel hajolt az arcomhoz és a haját oldalra tűrte. A fülébe súgtam a nevem, mire hirtelen felegyenesedett és hitetlenkedve nézett.
   - Tényleg maga az? Nem hasonlít. - Csípőre tette a kezét. – Akkor mi, már találkoztunk azelőtt is.
   - Minden bizonnyal. Csak ne mondja el senkinek! Az utca, olykor elcsúfítja az embereket.

   Amíg ámuldozott, a szobaajtóban megállt egy ápolónő. A doktornő letette a poharat az ágyam melletti szekrényre.
   - Vizit után visszajövök! – mondta és kilépett a szobából.
   Várni fogom, az biztos…


   Vizit után visszajött. Még vagy két órát ült az ágyam mellett és beszélgetett velem. Kíváncsi volt a történetemre, én pedig azt sem tudtam, hogy hol kezdjem. Nem szívesen dicsekedtem volna azzal, hogy milyen gyorsan lezüllöttem. Közvetlensége azonban hamar rábírt arra, hogy belevágjak a mesélésbe. Amikor a piacnál először dobott pénzt a papírdobozomba, már akkor éreztem, hogy valamiképp lesz még szerencsém találkozni vele. Arra azért nem gondoltam, hogy éppen egy szerencsétlenség hozza meg ezt a szerencsét.
   A doktornőt Ritának hívták. Igazán figyelmes hallgatóság volt. Ahogy mesém nyomán a képzeletében egyre inkább kikerekedett a történetem, annál érdekesebb pillantásokat vetett felém. Néha kérdezett valamit, én pedig szívesen meséltem a részleteket. Szeme csillogóvá vált és élvezettel figyelte a szavaimat. Olykor előhozakodott valamilyen példaértékű történettel a saját életéből és próbálta összehasonlítani az enyémmel. Időnként megálltam egy kis időre, hogy emlékeimben kutassak a szebbik életem után. Olyankor Ritát néztem. Nem klasszikus szépség volt, de nagyon megfogott a tekintete. Azt hiszem, a feleségem vonásait kerestem az arcán. Pár pillanatig állta a tekintetem, aztán finoman elmosolyodott és lenézett a padlóra. Épp folytattam volna a mesém, amikor szelíden közbeszólt.
   - Várjon… mára elég volt ennyi. Majd holnap folytatjuk…
   - Rendben van – válaszoltam. – Igazán nem akartam az idejét rabolni, de maga akarta hallani a történetem.
   - Tudom. És hallani akarom a továbbiakat is, de még dolgom van otthon és későre jár. Ha valamire szüksége van, csengessen az ápolónőknek. Reggel már én is itt leszek.
   - Azt hiszem, most már megleszek – feleltem – köszönöm doktornő!
   - Aludjon Zé! Pihenje ki magát. – mondta és elindult az ajtó felé. - Holnap már lehet, hogy hazamehet…
   Ahogy ezt az utolsó mondatot kimondta, hirtelen megállt.
   - Ne haragudjon… - nézett rám. - Nem is tudom, van-e hova hazamennie…
   - Ugyan! Miért kellene haragudnom? Igaz, a viskómat elfoglalták, de feltalálom magam. - mosolyogtam a doktornőre.
   Némán gondolkodott egy darabig, majd megszólalt.
   - Zé! Bejövök magához holnap is. Talán tudok segíteni. Van egy ajánlatom.
   - Ne csigázzon doktornő! – mondtam. – Ne kelljen egész éjszaka azon gondolkodnom, miféle szerencsém lesz holnap is.
   - Majd holnap – felelte – jó éjt Zé!
   - Jó éjt magának is doktornő!


   Másnap, mire a doktornő be tudott hozzám jönni, már benne voltunk a délelőttben. Kissé gondterhelt volt az arca és látszott, hogy nehezen tud megszólalni. Biztosítottam arról, hogy ha mégsem teszi meg az ajánlatot és nem tud segíteni, én nem fogok megharagudni érte. Jobban érzem már magam és el akarok menni a kórházból. Nem szükséges segítenie.
   A doktornő a fejét rázta
   - Ó, szó sincs erről Zé! Segíteni akarok – nézett rám. – Szóval, kertes házban lakom. Van hozzá egy melléképület – egy nyári konyha. Fűthető. Van benne ágy és tévé is. Az ételre sem lesz gondja. Ha gondolja, odaköltözhet. Cserébe elvégezhetné a ház körüli munkákat. Lassan itt a tél és utálok havat lapátolni.
   Mosolyogva figyelte a reakciómat. Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Ez az ajánlat felülmúlta a várakozásomat. Újra tiszta lakásban élhetek és nem kell az utca emberétől függenem, akik az aprópénzt dobálják.
   - Én ezt nem fogadhatom el doktornő – mondtam, miközben rettegtem, hogy nem ismétli meg az ajánlatot.
   - Ugyan dehogynem! – erősködött – és ha nincs a háznál dolga, elmehet a szállóra segíteni a szociális munkásoknak. Aztán szépen rendbe jön, felerősödik és ha elég bátornak érzi magát, felveheti a kapcsolatot a régi ismerőseivel. Talán a régi munkája is meglesz még…
   Hirtelen lehetőségek garmadája villant az agyamba. Ha tényleg rendezni tudnám az életem, talán újra kezdhetném és felépíthetném megint szépre.
   - Hát… ha biztos benne… - simogattam meg a homlokom. – Ennyire megbízik bennem?
   - Ennyire – nézett rám.
   - Mindenki másban is? – kérdeztem.
   - Nem. De maga nagyon különbözik a mindenki mástól.
   - Akkor tisztelettel elfogadom az ajánlatát – mondtam megkönnyebbülve. - Hálásan köszönöm doktornő!
   Rám nézett és elmosolyodott
   - Szólítson Ritának.
   Visszamosolyogtam, miközben biccentettem egyet a fejemmel
   - Hálásan köszönöm Rita!


   Másnap kiengedtek a kórházból. A doktornő elvitt a házához és megmutatta a nyári konyhát. Takaros helyiség volt. Tágasabb, mint a viskóm, a közepén még táncolni is lehetett volna. Hozott magával néhány holmit, amit hordhatok, mert a ruháim a viskóban maradtak. És ott maradtak a konzerveim is. Azt mondta, eszembe ne jusson visszamenni értük. Lesz elég ennivalóm és itt nem kell megosztanom senkivel. Inkább pihenjek nyugodtan. Megmutatott néhány dolgot és kis idő múlva elköszönt. Tudtam, hogy hamar meg fogom szokni a most még idegen helyet. Leheveredtem az ágyra és néztem a mennyezetet. A gondolataim mindenfelé cikáztak. Joe is eszembe jutott.
   Aztán lassan elaludtam…
 


XI.

 

   Hetek teltek el, amióta beköltöztem Rita nyári konyhájába. December közepét írtuk és én jól éreztem magam a kis házikóban, ahol kellemes melegben tölthettem a tél első napjait. Amikor leesett az első hó, megtapasztalhattam, hogy Rita valóban nem szeret havat lapátolni. De én szerettem. Viccesen megjegyeztem, hogy igazán segíthetne eltakarítani. Sokszor tréfálkoztam vagy bohóckodtam vele és ő őszintén kacagott rajtam. Hálás voltam neki mindenért és nem volt olyan feladat, amit ne végeztem volna szívesen, ha megkért rá. Mert soha nem utasított, mindig kérte. Az udvarban szívesen ténykedtem és ha valami javítanivaló volt a házban, annak is örömmel álltam neki. Mindeközben teljesen felépültem. A sebek behegedtek és alig látszottak már. A jó kosztnak köszönhetően az erőm is visszatért. Rita, olykor kiemelkedő bánásmódot tanúsított felém. Néha úgy éreztem, túlzásba viszi, mert bár örültem, hogy nála lakhatok és hogy tulajdonképpen eltart a munkámért cserébe, de nem gondoltam, hogy valaha is közöm lehet hozzá. Ha lehetne, nem haboznék lépni, de tudom, honnan kerültem ide. Nem felejthetem el, hogy miből ragadott ki és nem bírnék a tükörbe nézni, ha ki akarnám használni a helyzetet. De a dolog úgy esett, hogy történt valami, amire nem számítottam.
   Rita többször bekopogott hozzám és én mindig szívesen láttam. Időnként ő is áthívott magához a házba. Olyankor teával kínált és órákat beszélgettünk. Szép lassan felerősödött a bizalmas viszony köztünk. Egyre többet tudtunk meg egymásról és azt vettük észre, hogy csaknem az egész életünket elmeséltük. Ő sem volt mindig egyedül. Kétszer is férjnél volt, de egyik házassága sem volt sikeres. Részvéttel fogadta az én özvegységemet, de inkább vidám voltam, mint szomorú. Nem akartam még mindig megviseltnek látszani. Végül is évek teltek már el.
   Egyik alkalommal elmondtam Ritának, hogy van egy lakásom, de nem tudok már bejutni. Kikérdezett, hogy hol van a lakás, él-e a feleségem anyja, hol lakik és úgy mindenféle dologra kíváncsi volt. Két nap múlva beültetett az autójába és elindultunk a város felé. Nem tudtam, hogy hova megyünk, csak annyit mondott, meg fogok lepődni. És valóban meglepődtem, amikor megálltunk az anyósom háza előtt. Kiderült, hogy van kulcsa a lakáshoz. Keresett már többször is, de nem talált meg. Amikor megtudta, hogy züllötten az utcán élek, rám talált. De amikor messziről meglátott, megundorodott tőlem és nem keresett többé. Eljárt a lakásba, hogy néha körülnézzen és portalanítson, de mindent érintetlenül hagyott. Most, hogy felépültem, már szívesen fogadott. Örült, hogy egy tisztességes nő oldalán lát. Rita előző nap felkereste és elmesélte neki az elmúlt, utcán töltött időmet. Nem sok időt töltöttünk nála. Beszélgettünk egy kicsit, a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak Ritára és átadta a lakáskulcsokat.
   Amikor beléptem a lakásba, rám törtek az emlékek. Minden úgy volt, ahogy utoljára láttam, csak az italos üvegek hiányoztak a képből. Elhomályosodott a szemem. Szép életem volt, míg itt éltem, de most úgy éreztem, egyedül nem bírnék itt maradni. Ritára néztem, aki a bejárati ajtónál maradt. Megszeppenve figyelte az arcom. Csak néztem és nem bírtam visszafogni magam. Éreztem a könnycseppet az arcomon. Rádöbbentem, hogy menyire rossz társ nélkül élni. Óriási volt a hiány bennem.
   Rita odalépett hozzám és gyengéden átölelt.
   - Nem kell itt maradnod – mondta.
   - Nem is tudnék – feleltem.
   Még egyszer körülnéztem és bezártam az ajtót. Amikor visszaértünk a házhoz, megkértem Ritát, hogy segítsen nekem eladni a lakást. Talán valahol vennék egy kisebbet. Segített…


   Eljött a karácsony. Rita áthívott magához a házba. Álltunk az ablaknál és az esti lámpafényben néztük, ahogy hullik a hó. Mindig szerettem a fehér karácsonyt. Meghitté varázsolja az ünnepet. A vacsora fenséges volt. Kellemes hangulatban ültünk az asztalnál és vidám dolgokról beszélgettünk. Amikor befejeztük, borospohárral a kezünkben átültünk a nappaliba. Csillogó szemekkel nevetgéltünk és arra gondoltam, nekem soha nem kell szebb ünnep. Itt vagyunk ketten, Rita és én.
   Egyszer csak Rita felállt és elindult a másik szoba felé.
   - Hova mész? – kérdeztem tőle.
   - Van egy ajándékom a számodra – fordult vissza mosolyogva.
   Nem tudtam, mit mondjak. Erre nem számítottam. Nagyméretű dobozzal jött vissza.
   - Tudod, szeretem hallgatni, ahogy mesélsz. Szomorú és tanulságos időszakon vagy túl. Szeretném, ha más is ismerhetné a történeted.
   Fel sem tudtam állni. Az ölembe tette a dobozt, ami először súlyosnak tűnt.
   - Mi van benne? – kérdeztem.
   - Ha kibontod, megtudod! – felelte mosolyogva.
   Lebontottam a csomagolópapírt a dobozról. Szép díszítése volt. Kioldottam a csatot és felnyitottam a fedelét. Egy írógép volt benne.
   - Írjak? – kérdeztem meglepődve.
   Rita leült mellém a kanapéra.
   - Nézd… - szólalt meg – sokszor eszembe jut az a nap, amikor először láttalak a piacnál. Nem arra gondolok, ahogy a pénzt vártad, hanem, ahogy először megszólaltál, amikor leejtettem a tárcámat. Annyira kíváncsi lettem rád, hogy muszáj volt még a piacra mennem, ha nem is volt ott dolgom. Megszólítottalak, mert hallani akartam, ahogy beszélsz. Nem érdekelt, hogy nézel ki. Akkor elhatároztam, hogy segítek neked, ha tudok. Amikor eltűntél, azt hittem, soha többé nem látlak. Aztán, amikor néhány nap múlva behoztak a kórházba a mérgezéssel, nagyon aggódtam… és végül nagyon örültem, hogy túlélted.
   Csak néztem Ritát és tudtam, hogy minden szava őszinte. Végtelen hálámba valami más is vegyült. Egyszerre éreztem magam hősnek és gyávának. Nem tudtam eldönteni, hogy megtehetem-e most azt, amit már régóta szeretnék. Végül áttettem az írógépet a dohányzóasztalra és Rita felé fordultam. Pirosló arcán mosoly játszott. Lassan hozzáhajoltam és megcsókoltam. Nem vonta el magát. Hosszúnak tűntek a percek, míg arcomat simogatva tűrte a csókjaimat.
   Aztán újra az írógépre néztem.
   - Nagyon köszönöm az ajándékot – mondtam. – Máris kezdjek el írni?
   Mosolyogva nézett rám.
   - Nem kell azonnal, de ne halogasd sokáig. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen meg tudod írni. Hadd tudják meg első kézből az emberek, milyen a számkivetettek sorsa. De ma ne ezzel foglalkozz. Én is itt vagyok…

  
   Néztem Ritát, ahogy lehajtja a fejét, mintha szégyellné, amit mondott. Talán nem is tudja, mekkora örömet szerzett nekem ezen a karácsonyon. Felálltam és az ablakhoz mentem. Az érintetlen hó mesésen csillogott az udvaron. Kint hideg volt, de bent a házban nem fáztam. Lelkemnek Rita szeretete adott melegséget. Már nem sok hiányzik a boldogsághoz.
   Lehet, hogy itt, ma megtaláltam…

 


Epilógus

 

  

   Egy éve élek Ritával. Boldog életet varázsolt nekem és én örökké hálás leszek neki, amiért nyomorúságos mivoltom nem riasztotta el. Mindent megtett azért, hogy talpra állhassak és előítéletek nélkül fogta meg a kezem, majd szegődött társul mellém. A nyári konyhából végül beköltöztem hozzá a házba és az eladott lakásom árából kezdtem meg új életemet. Bátortalanul mentem be egykori munkahelyemre a városi könyvtárba, ahol szívélyesen fogadtak. Eltelt ugyan néhány év és tudták miféle életet élek az utcán, mégis értékelni tudták, hogy a könyvtár, milyen sokat köszönhet nekem. Felajánlották, hogy tanácsaimmal legyek segítségére az új igazgatónak, de hálával telve utasítottam el. Túl sokáig éltem az utcán ahhoz, hogy ne az ott élőkkel foglalkozzam. Vagyonom egy részéből alapítványt finanszírozok, hogy még több önkéntes, szociális munkatársat tudjon foglalkoztatni és legyen elegendő étel és ruhanemű, amit ki lehet osztani.
   Szabadnapjaimon írással foglalkozom. Az utcai élet, olyan ihletet adott, hogy - Rita unszolására - egyre-másra küldtem be különböző folyóiratokhoz az írásaimat, amik visszhangra találtak és nevem rövid idő alatt ismertté vált. Közben megírtam saját történetemet is, amihez késztetést szintén Rita adott – ehhez kaptam az írógépet tőle tavaly karácsonykor. Az idei ünnep is közeleg…


   Vasárnap délután volt. Ültem az íróasztalnál és néztem az írógépbe fűzött lapot. Már csak a cím hiányzott, hogy befejezettnek tekinthessem az írást. Két nappal ezelőtt Rita kezébe nyomtam a teleírt lapokat, olvassa el, mielőtt úgy dönt, hogy elviszi a kiadóhoz. Az ebéd utáni pihenő alatt befejezte az olvasást és odasétált hozzám.
   - Megható történet drágám - mondta és letette az asztalra a paksamétát.
   - Az volt a célom, hogy meghatót írjak – válaszoltam – és feltétlenül a valóságot.
   Rita megsimogatta az arcom.
   - Tudom, hogy a valóságot írtad. Én is benne vagyok és úgy történt minden, ahogy leírtad. Írj egy címet a történetednek és máris elteszem, hogy holnap meg tudjam mutatni a kiadónak. Nemsokára itt a karácsony, jó lenne, ha addigra az üzletekbe kerülne a könyved.
   Felálltam az asztaltól és az ablakhoz sétáltam. A decemberi napok már nagyon rövidek – gondoltam. Jóformán még délután volt, máris sötétedni kezdett. Figyeltem, ahogy a tiszta égbolton előtűnik az első fényes csillag és eszembe jutott, milyen hideg van kint és hogy a városban és a szomszédos erdőben ilyenkor a számkivetettek sorsa cseppet sem irigylésre méltó. Én itt jól érzem magam, de ők istentelenül fázhatnak - hacsak nem tűz mellett üldögélnek. Legszívesebben közéjük mennék, hogy akár a Télapó, egy zsákban mindenfélét vigyek nekik, amire csak szükségük lehet. Bár élne Joe, hogy ezentúl én vigyázhassak úgy rá, ahogy ő vigyázott rám odakint…
   Rita mellém lépett és megfogta a kezem.
   - Tudom, mire gondolsz most – mondta halkan. – Segítünk nekik, ahogy csak tudunk…
   - Igen… - néztem rá.


   Visszaültem az asztalhoz és a gépben árválkodó, üres lapra néztem. Azt hiszem, sivár életem meglelte az oázist és benne a megnyugvást, a békét, amit évekkel ezelőtt elveszített. Magamhoz hívtam Ritát és ültömben átöleltem a derekát. Pár másodpercig még gondolkodtam, aztán egy ujjal beütögettem a könyv címét:


                                           Istentelenül


                                              
Vége



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.