Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Eggyéválás

2012.03.11

 

   
Verőfényes nyár eleji nap volt.  A kora délutáni, szikrázó napsütésben az ég kékebb volt, mint valaha. A közeli parkból időnként madárfütty hallatszott. A sugárút, olyan néptelen volt, mintha nem is az egyik legforgalmasabb útja lett volna a városnak. A toronyházak hatalmas tömböket alkotva, magányosan álltak a zajtalanságban. A szél sem fújt. Olyan valószerűtlenül nagy volt a csend, hogy az út közepén sétáló nő és férfi áhítattal fordították arcukat a nap felé. Időnként összenéztek és még jobban szorították egymás kezét. Cipőjük nem kopogott, ruháik nem susogtak. Minden látható dolog, ami anyagi állapotában valósult meg, mintha várt volna valamire.
   - Te nem félsz? – kérdezte a nő, de nem nézett a férfira.
   - De igen. Félek.
   A férfi körülnézett. Furcsa nyomást érzett a mellkasán és tudta, hogy nem a szívével van baj, csupán a lelkének okoz fájdalmat a múlandó élet szépsége. Városi ember volt. Szerette a nyüzsgést, a barátokat, a feleségét. Gyerekeik nem születhettek és ebbe bele kellett törődniük. Egymásnak áldozták életüket. Egymásra irányított, önzetlen szeretetükkel pótolták a népes család hiányát. És boldogok voltak.
   Lelassított és a felesége szemébe nézett.
   - Emlékszel, mit mondtam neked sok-sok évvel ezelőtt egy éjszaka?
   - Nem tudom, mire gondolsz – felelte a nő.
   - Arra gondolok, amikor azt mondtam, hogy nekem nem elég, hogy a feleségem vagy.
   - Ó, igen. – A nő mosolyogva nézett a férfira. - Valami rémlik. Mintha, olyasmit mondtál volna, hogy bár eggyé válhatnál velem…
   - Igen. Erre gondoltam. Azt hiszem, ma bekövetkezik – nézett maga elé a férfi. 
   A nő megremegett. Fénytelen, ráncos arcában, már csak a szeme élt. Évtizedeken át fogta a férje kezét, s most arra gondolt, ők legalább eleget élhettek. A késő esti híradó után felbolydult a város. Pánikszerűen hagyták el otthonaikat az emberek. De ők ketten nem mozdultak. Már nem akartak újabb életet kezdeni… és nem akarták megismerni az egymásnélküliség fájdalmát.
   A kora délutáni szikrázó napsütésben, egyszer csak beállt a végső csend. Nem volt több madárfütty. A férfi felnézett és a távoli égen megpillantotta a gyorsan fényesedő pontot. Megállt, feleségét háttal fordította a fénypontnak és átölelte. A detonáció a város széle fölött következett be. Addig nézte a fényt, amíg szemei, már nem bírták elviselni az éles lüktetést. Lecsukta szemhéját, de még rajtuk keresztül is látta a házakat. A vöröslő gombafelhő hihetetlen gyorsasággal szökött a magasba. Szinte maga előtt tolta a kék eget. A férfi hirtelen hátat fordított a robbanásnak, a nőt ölelve, mintha meg akarná óvni. Mielőtt a robaj fülsiketítővé vált, szorosabbra fonta karjait. Szeretett volna még egyszer utoljára hozzásimuló felesége arcára nézni, de szemei már nem láttak.
   - Most! – mondta fennhangon.
   A lökéshullámtól mindkettejük teste molekuláira bomlott és ezrednyi másodpercre eggyé váltak. Ahogy az életük telt, ők úgy múltak el - fájdalom nélkül, együtt, egymást szeretve… 



 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Miriam - ...

2012.03.12 18:17

Katartikus...

Dorian - Re: ...

2012.03.13 21:52

Ezért a szóért érdemes írni...
Köszönöm!