Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Istentelenül XIII.

2010.04.20


XIII.



    A padon ülve ért a derengő hajnal. Azon a padon, amin fél napja még Joe-val együtt ültünk és ettük a konzerveket. Még mindig álmatlan voltam és nyúzottnak éreztem magam. A tehetetlenség járt a fejemben. Nem bírtam felfogni, hogy Joe nincs többé. Körülnéztem, mintha várnám, hogy a sétány végén felbukkanjon és jókedvűen integessen, mint tegnap. Megtámaszkodtam a pad támláján, hogy felálljak, de a hűvös, reggeli nyirkosságon megcsúszott a kezem és visszarogytam a padra. Úgy maradtam és ültem még vagy félóráig, hallgatva egy új nap kezdetének hangjait. Kezembe temettem az arcom és résnyire nyitott ujjaim közül néztem, ahogy a fák közt előtörő napsugarak árnyékokat rajzolnak a sétány kövezetére. Felálltam és nyújtózkodtam egyet. Lassan elindultam a közeli gyorsétterem felé, ahol tegnap reggel megtaláltam Joe-t. Hiú remény volt azt gondolnom, hogy ma is ott találom. Amikor körbejártam az éttermet eszembe jutott, ahogy minduntalan a vendégekre vigyorgott azzal a fogatlan szájával. Önkéntelenül elmosolyodtam. Aztán a piac felé vettem az irányt. A nap egyre feljebb kúszott az égen. Reméltem, hogy ezen a napon is szép idő lesz. De nem tudom, mivel ütöm el az időt. A piacon egyre nőtt a forgalom, én pedig megálltam a bejáratnál és újfent magamhoz vettem egy kisebb papírdobozt. Az emberek rám se hederítettek. Senkit nem érdekelt, hogy ott állok. Istentelenül éreztem magam. Van még valami, amit el lehet venni tőlem?

   Legalább három órája álldogáltam már a piacnál, de hiába szólítgattam az embereket, senki nem akart megszánni. A város felé néztem és észrevettem a tegnapi szőke nőt, aki pénzt adott. Befelé igyekezett a piacra. Amikor elment előttem, rám mosolygott. Idétlenül vigyorogtam egyet és áldottam a jóságost, hogy nem vagyok olyan foghíjas, mint Joe. Persze, néhány fogam hiányzott az ütlegektől, de legalább nem látható helyen. A nő után néztem. Átlagos volt és kedves arcú. Közben a kifelé jövő emberektől próbáltam aprót kérni, de úgy tettek, mintha ott sem lennék. Elfáradtam és a bejárattól kissé távolabb leültem. Valami pénz volt még nálam és a konzervek is megvoltak a viskóban, úgyhogy nem rettegtem nagyon, hogy éhen maradok. Úgy húsz perc múlva megjelent a nő a kapuban, szatyrokkal a kezében. Elindult felém és amikor odaért, megállt előttem.

   - Evett ma már valamit? – kérdezte.

   - Még nem asszonyom – válaszoltam és kissé csodálkoztam, hogy megszólított.

   - Akkor ezt egye meg! - mondta határozottan és a kezembe nyomott egy papírzacskót.Belenéztem és egy rántotthúsos szendvicset láttam az alján.
    - Köszönöm, de tudok ennivalót venni – mondtam.
  
- Remélem is! – válaszolta. Lehajolt és egy papírpénzt dobott a földön heverő dobozomba.
Nem nagyon értettem, miért teszi ezt, de jól esett a gondoskodása. Reméltem, nem szociális munkás, akinek sok, ilyen rosszarcú csövessel van dolga. Még néhány pillanatig ott maradt a doboznál, aztán felegyenesedett és elsétált. Egy férfi jött utána és megállt előttem, amíg aprót kotort elő a zsebéből. Beleszórta a dobozomba és biccentett egyet a fejével. Én megköszöntem és két ujjam elhúztam a homlokom előtt, mintha tisztelegnék. Aztán egy nő dobott némi pénz, majd még egy férfi. És mintha csak tegnap lett volna, a szőke nő megint meghozta a szerencsémet. Két óra múlva, már szépen csörgött a dobozkámban a sok pénz. Eloldalogtam a fal mellé, beleráztam a kabátzsebembe az érméket és eldobtam a dobozt. Visszasétáltam a parkba és leültem a megszokott padra. Szerettem volna megmondani Joe-nak, hogy megint jó napom volt és ma is jóllakhatunk.
  
Sötétedésig üldögéltem, megfeledkezve az éhségről is, ami csak nagyobb lett a délelőtti szendvicstől. Feltápászkodtam és elindultam a városból kifelé. Vissza akartam menni a viskóba. Szerettem volna kiverni a fejemből a sok gyötrelmet, de nem nagyon sikerült. Az erdő fái közt összeszedtem némi száraz gallyat és ágat, hogy fűteni tudjak. Még tegnap láttam egy doboz gyufát az asztal fiókjában. Fadarabokkal tömtem meg a kis kályhát és egy kis papírral alágyújtottam. Hamar fellobbant a láng és nemsokára kellemes meleg lett a tűzhely körül. Benéztem a szekrénybe és megnyugodva láttam, hogy a konzervekhez nem nyúlt senki. Kivettem közülük egy levest, a bicskámmal két lyukat ütöttem a tetején és feltettem a kályhára. Leültem a priccsre és a gondolataimba merültem. Nem telt bele tíz perc sem és hallottam, amint rotyog a dobozban a lé. A kabátujjammal megfogtam és letettem a földre, hogy hamarabb hűljön. Dúdolgattam magamban egy régi slágert és áhítattal figyeltem a lángokat a tűzhely nyitott ajtaján át, miközben lassan elszürcsöltem a forró levest. Jólesett az étel és a kályha melege. Ez jobb volt, mint a forró, nyári éjszakákon izzadtan aludni a parkban. Eszembe jutott a feleségem. Rám tört a fájdalom és a magány. Legszívesebben ordítottam volna. Sírva fakadtam. Gyűlölöm az egyedüllétet. Szükségem van valakire. Még jobban magamra húztam a kabátom és eldőltem a priccsen. Hallgattam, ahogy pattog a tűz a kályhában és éreztem, ahogy elernyednek a végtagjaim. Ha Joe itt lehetne… az én mamlasz cimborám…

  
Elnehezült a szemhéjam…


                                                                               (folyt. köv.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Dorian - ...

2010.04.25 22:24

Kedves Mareta, a történetet csupán kitaláltam és elképzeltem. Persze, nagyban segít, hogy magam is látok hol nehezebb, hol könnyebb sorsú hajléktalanokat az utcán. Ettől függetlenül megeshet, hogy valahol egy hajléktalannal már megtörtént így vagy hasonlóan. Köszönöm, hogy olvasol és a könyvemnek én örülnék a legjobban... :)

Dorian - ...

2010.04.25 22:18

Kedves Dyke, örülök, hogy hatni tud Rád a történet. A folytatást már olvashatod, megtalálod a kezdőlapon, alul... :)

... - Mareta

2010.04.24 11:47

Már régóta szeretem az írásaidat olvasni, (maradandót adnak és hagynak) így ezt is minden alkalommal elolvastam, amikor felkerültek ide az oldaladra...
Tegnap is, mint minden reggel, a parkon keresztül vezetett utam... korán volt még... munkába siettem...
Sajnos most sem ez volt az első alkalom, hogy errefelé hajléktalan emberrel találkozom... olykor elgondolom láttukon... nem így kellene, hogy éljen egy ember, milyen élet és miféle világ ez... (most, hogy kinek és minek a hibájából vagy egyébből került valaki az utcára nem akarom itt feszegetni)
...ám ezen a reggelen számomra is érdekes volt az érzés, ahogy eszembe jutott az "Istentelenül", amikor is egy hajléktalan férfit pillantottam meg a járda melletti padon...míg felé közeledtem figyeltem a lassú ébredező mozdulatait, feltehetően ott töltötte az éjszakát...
... mindegy, hogy írásod vélt vagy valós történeten alapszik... lehetne lélekrajz...
... talán érted is már miért írtam az elején... "maradandót ad"...:)
Én nem vagyok "szakértő" csak olyan valaki aki szeret olvasni... mégis azt mondom így tovább... alkoss... egyszer öröm lesz a Te könyvedet a kezemben fognom...:)

Dyke - ***

2010.04.21 08:23

Egy átvirrasztott éjszaka után meglehetősen nagy hatással volt rám a történet...
Várom a folytatást. :)