A hétvégén megint az a tízéves kissrác voltam, aki az alkonyat közeledtével falta a járatlan utat a tótokilapi erdőben, a nagybátyjával és az "öreggel". Akkor láttam először elsülni vadászpuskát... a hangja még most is a fülemben van...
   Emlékszem, mennyire megijedtem a hatalmas dörrenéstől, hiszen az erdőben síri csend volt. Az "öreg" úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét és mivel végül nem tudta puskacsőre kapni a zsákmányt, jobb híján teleszedte a kalapját gombával. Másnap olyan gombapaprikást rittyentett össze belőle, hogy talán még a lábujjam is megnyaltam utána...
   Emlékszem, kilométereket kellett gyalogolni a tanyától a buszmegállóig. Örültem, hogy nem kellett mindennap megtenni az utat, mert olykor az esőtől felázott földúton, csüdig gázoltam a sárban, mert nem tudtam hová lépni; máskor meg olyan szikesre száradt a talaj, hogy megőrizve kijárt nyomát az esőben arra járó kocsiknak, olyan göcsörtökre léptem, ha nem figyeltem, hogy kétannyira duzzadt bokával sántikáltam fel a tanyáig, ahol aztán órákig pihegtem a fáradtságtól és a fájdalomtól, a hűvös ház egyetlen szobájában - s közben figyeltem, ahogy nagybátyám szarvasagancsból faragja, a leendő késem nyelét. A hatalmas kést, ajándékba kaptam tőle, s még a mostani alkaromnál is hosszabb volt. És hogy megfelelően vigyázni tudjak a kincsemre, varrt hozzá nékem egy bőrtokot is, olyanformán kialakítva, hogy fel tudjam fűzni a nadrágszíjamra. Egyszer aztán magammal is vittem a srácok közé, hadd lássák micsoda "fegyverem" van nekem; apám pedig, amikor meglátta, biztosított róla, ha mégegyszer kimerészkedem az utcára azzal a bökővel, biz'isten letépi a fülemet és még a késemet is elveszi. Hogy aztán a fülemet féltettem-e jobban vagy a késemet sajnáltam inkább, arra már nem emlékszem, de többé nem vittem a kincsemet emberek közé...
   Hát ezekről a dolgokról és még sok miegymásról beszélgettem a nagybátyámmal a minap. Egy kicsit megint gyerek voltam...

                                                                                         -bézé-