Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Bankot robbantok!

2011.07.10



   Igazán nem akartam hangulatrontó lenni, amikor megjelentem Jeffrey őrmester partiján. Ezen az estén sikerült bizonyítékot szereznem, hogy nem az öreg McKinley követte el a bankrablást és lőtte le a biztonsági őrt, hanem az őrmester. A társaság körül megfagyott a levegő, amikor rendőrök kíséretében betoppantam a házba és erőteljes hangon felszólítottam, hogy fáradjon velem. Habozás nélkül letartóztattam és bilinccsel a kezén kivezettettem a járőrkocsihoz. Értetlenkedve nézett rám és egyre csak hajtogatta, hogy nincs köze semmilyen gyilkossághoz. A kollégák beültették az autóba, én pedig elégedetten fordultam vissza a ház ajtaja felé, ahol a vendégsereg megrökönyödve szemlélte végig a nem kis feltűnést keltő incidenst. Ezek még nem tudják, amit én igen – gondoltam magamban. Megoldottam az ügyet! Én oldottam meg! Máris lejátszódott a képzeletemben a jelenet, amint Bollinger hadnagy a kapitányra néz és rázza a fejét: - Nem uram, nem én oldottam meg, hanem Jones az új nyomozónk. Tudja, aki olyan jó eredményekkel jött az akadémiáról nemrégiben…
   Na, igen. Jöttem, láttam, győztem. Bár Holm professzor ismét segített egy kicsit, biztosított róla, hogy a babérokat learathatom én egyedül…


   A bankarablás után azonnal forró nyomra vetődtünk. Nem nagyon értettem, hogy lehet ennyire pancser az elkövető. Teljesen világos, könnyen észrevehető nyomokat hagyott maga után, de ez még hagyján; a nyomokat könnyűszerrel követnünk is lehetett. Jeffrey őrmester a csoportunkhoz tartozott. Eszes zsaru volt, akinek van sütnivalója és nem megy tanácsért a szomszédba. Nekem az volt a furcsa, hogy olyan hévvel vetette bele magát ebbe az ügybe, mintha az élete múlna rajta. Hihetetlen éleslátással vett észre nyomokat és ha őszinte akarok lenni, azt kellett gondolnom, hogy nélküle semmire nem mentünk volna. Bollinger rám bízta ugyan a nyomozást, de amint nekem megfogant a fejemben az épp aktuális lépés, Jeffrey már rég azon a nyomon volt és csakhamar szállította az információt. Úgy éreztem, fel kell kötnöm a nadrágot, ha nem akarok lemaradni mögötte. Bollinger nagy bizalmat fektetett belém, én pedig igazán meg akartam mutatni, hogy alkalmas vagyok a nyomozói feladatokra.
   Több napon keresztül kutattuk az elkövető kilétét és amikor úgy éreztem, hogy sikerül közelebb jutnom a személyéhez, akkor Jeffrey mindig olyan információval szolgált, ami másfelé vezette a nyomozást. Végül az őrmester segítségével sikerült fényt deríteni a bűnbak kilétét illetően, mégpedig az öreg McKinley személyében. Ám valami nem stimmelt. Szegény öreg a kihallgató szobában, csaknem sírva taglalta a legkedvesebb elfoglaltságait. Ezek közt volt a horgászat a közeli tavakon, a golfmeccs áhítatos bámulása a tévében vagy az elismert skót whisky kortyolgatása könyvolvasás közben – de a bankrablás még csak véletlenül sem. Egyszerűen nem volt rá indítéka. Én hittem neki.
  
   - Dave, egészen biztos benne, hogy nem McKinley követte el a bankrablást? – kérdezte Holm.
   A hatalmas asztalon lévő festmény fölé hajolt és nagyítóüvegével meredten bámult egy pontra. Hümmögött egyet, majd oldalra lépett és egy másik pontot vett szemügyre.
    - Biztos vagyok benne professzor úr – válaszoltam és az asztalhoz léptem én is.
    - Mit is mondott, hol találták meg az öreget?
   Fel sem nézett a festményről.
    - A Spender bányában találta meg Jeffrey őrmester. A készenléti épület alatt van egy apró pinceszoba. Az őrmester szerint McKinley azért ott húzta meg magát, mert annak volt egy titkos, földalatti kijárata is. Szerinte az öreg biztosra ment, mert az épületre riasztót szerelt és ha valaki rá akart volna törni, egy csengő jelezte volna a pincében, hogy behatoló van az épületben. Akkor pedig egyszerűen eltűnt volna a földalatti járaton a bánya felé, ahonnan több irányba is menekülhetett volna. Csakhogy a kihallgatáson az öreg elmondta, hogy néhány napja az utcán leütötték és abban a pincében tért magához, ahol az őrmester megtalálta. Örült is, amikor megjelentek a rendőrök, mert sehogy sem tudott a pincéből elszabadulni, ugyanis a feljáró ajtaja kívülről zárva volt. A hátsó rejtett ajtót pedig nem találta meg. Azt hitte, elrabolták – és tulajdonképpen így is volt.
    A bánya úgy tizenkét mérföldre volt a várostól. Már vagy tíz éve lezárták a Spender & Co. csődje miatt. Szinte soha nem járt arra senki. A bányához magánút vezetett, amit azóta már rendesen benőtt a gaz. Hátborzongató vidék volt még nappal is. Amikor körülnéztem a helyszínen, arra gondoltam, hogy ha bűnöző lennék, talán még akkor is meggondolnám, hogy ott rejtőzzem-e el. Nem tudtam elképzelni McKinleyről, hogy kimerészkedik ide. Ráadásul a környékbeliek rendes embernek ismerték. Szerintük sem lehetett oka rá, hogy bankot raboljon. Pláne arra nem, hogy embert is öljön.
   - Nézzen csak ide Dave! – Holm a festményre mutatott a nagyítójával. – Mit gondol róla?
   Rápillantottam a festményre.
   - Ez egy Renoir, ha nem tévedek – válaszoltam. - Meglehetősen élethű az ábrázolásmódja. Ugye ez nem a valódi?
   - Nem téved. És tényleg nem valódi. És, ha jobban szemügyre veszi, lát valami érdekeset?
   Most én hajoltam rá az asztalra. Belemerültem a kép részleteibe és megállapítottam, hogy igazán jó hamisítvány – már, amennyire értek hozzá.
   - Nagyszerű munka – mondtam -, de nem veszek észre rajta semmi érdekeset.
   - Hát, akkor ide nézzen!
   Mutatóujját a kép egyik pontjára tette, miközben a nagyítót a kezembe nyomta. Ismét lehajoltam és most már sokszoros nagyításban láthattam azt a részletet, amire a professzor rámutatott. Elképedve bámultam az apró figurát, amit nagyítás nélkül észre sem lehet venni.
   - Ez valami vicc? – kérdeztem Holmtól.
   - Nem egészen. Hiszen tudja, hogy a hamisítók jelölik a képeiket.
   A döbbenet kiült az arcomra.
   - Na, de mégis… a Micimackó...!
   Holm felnevetett.
   - Kétségtelen, hogy kissé rendhagyó módon tette kézjegyét a festménybe az alkotó. Na, de térjünk vissza McKinleyhez. Hogyan fogták el?
   - Jeffrey őrmester olyan nyomra bukkant, ami a bányához vezette. Amikor odaért a bánya épületéhez, körbejárta és megállapította, hogy vezetéket húztak végig az ablakok és az ajtó mentén, amiből a riasztóra következtetett. Hatástalanította, majd behatolt az épületbe és elfogta McKinleyt.
   - Mindezt egyedül vitte véghez? – ráncolta a szemöldökét a professzor.
   - Tulajdonképpen igen – mondtam -, de nem egyedül ment oda. Vele volt Pope is, az egyik járőr, de a kocsiban marasztalta, hogy biztosítsa a helyszínt. A házba egyedül ment be.
   - Hogyan sikerült az őrmesternek kiiktatnia a riasztót?
   - Azt mondta, nem volt túl nehéz dolga. Elővette zsebkését és az ajtónál lévő vezetéket egyszerűen elvágta.
   - Dave, volna kedve még egyszer kimenni a bányához? Szívesen megnézném az épületet, feltéve, hogy nem vitték még el onnan a riasztóberendezést, beleértve a vezetékezést.
   - Máris indulhatunk professzor úr. Messze még az este és szép idő van. Látni fogunk mindent.
   Elindultam az ajtó felé.
   - Várjon Dave! – szólt utánam Holm. – Adjon még öt percet. Van még valami itt a festményen…


   Amikor a bányánál kiszálltunk az autóból, Holm nyújtózkodott egyet és mély lélegzetet vett. Elindult az épület irányába, miközben körülnézett.
   - Hát, valóban kies környék. Itt aztán el lehet rejtőzni. Szóval, McKinley itt töltött három napot?
   - Igen, professzor úr. A házból lehet lejutni a kis pincébe, ahol egy ágy és egy szekrény található. McKinley épp az ágyon fekve pihent, amikor Jeffrey rárontott. Nem igazán ütközött ellenállásba. Bilincsbe verte az öreget és Pope járőrrel bevitték a kapitányságra, ahol még aznap kihallgattam.
   Holm az ajtónál időzött és az elvágott vezetéket vizsgálgatta. Benyitott a házba és az ajtó melletti falra nézett. Elégedetten bólogatott, majd hozzám fordult.
   - Mit is mondott, hogyan vágta el a vezetéket az őrmester?
   - A zsebkésével – feleltem.
   - Ez rendben van, de az őrmester, hogyan mondta? Idézze fel szó szerint Dave!
   - Ha jól emlékszem, úgy mondta, hogy „elnyiszálta” a vezetéket. Említette, hogy a kése kissé életlen volt.
   Nem tudtam, mit akar ebből kihozni a professzor. Tisztában voltam vele, hogy az apró részletek nem hagyják nyugodni és amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy valóban jelentéktelen dologgal áll szemben, addig nem áll meg. Vizsgál és kérdez, kérdez és vizsgál. Ami nekem elkerülheti a figyelmem, arra ő tízszeresen koncentrál.
   - Dave, magának mit jelent az, hogy elnyiszál? – kérdezte felém fordulva.
   - Hát… elvág… - feleltem félszegen.
   - Na, jó de miért nyiszál valaki a késével?
   - Például azért, mert elsőre nem tud valamit elvágni.
   - Ez így van - mondta Holm halkan, miközben bólogatott.
   Benyitott a házba és körülnézett mindenhol. Megnézte az ablakokat és a rajtuk lévő vezetékeket is. Míg én kint vizsgálgattam az ajtót, addig megtalálta a pincébe vezető utat és lelépdelt a szűk lépcsőn. Benézett a szekrénybe, leült az ágyra, tekintetét végigfuttatta a falon lévő vezetéken, aminek a végén ott kellett volna lennie a csengőnek. Én is utánaeredtem és még le sem értem a pincébe, már kérdéssel várt.
   - Hol van a jelzőberendezés?
   - Úgy látszik, azt már elvitték – mondtam.
   Bosszús képet vágtam, mert reméltem, hogy mindent itt találunk még és Holm professzor kedvére vizsgálódhat. Hiszen, nekem segít és jó lenne, nem megtorpanni az ügy felgöngyölítését illetően, mert nem lehet, hogy az öreg McKinley követte el a bankrablást és a gyilkosságot.
   A professzor felállt az ágyról és elindult a lépcsőn felfelé. Nem szólt semmit, csak még egyszer ránézett az elvágott vezetékre, a bejárati ajtóra és a tokjára szerelt alig látható, apró fémlapokra, majd visszalépett a házba és a falon matatott pár pillanatig. Néhány perccel később már az autóban ültünk és a város felé vettük az irányt. Mielőtt a lakásánál kiszállt a kocsiból, hozzám fordult.
   - Dave, nézzen utána Jeffrey őrmesternek. Nyomozza le, mit szokott csinálni szabadidejében. Van-e olyan elfoglaltsága, szenvedélye, amihez pénz kell. És ha igen, akkor tudja meg, hogy nem halmozott-e fel adósságot. Ha valami érdekeset talál, jöjjön el hozzám újra. Akkor olyan információt adok, ami bizonyítja az öreg McKinley ártatlanságát.


   Úgy tettem, ahogy Holm tanácsolta. Néhány napot igénybe vett ugyan, de sikerült Jeffreyt lenyomoznom. A szerencsejáték volt a szenvedélye. Óriási adósságokat halmozott fel uzsorásoknál, akik meg is fenyegették, ha nem fizet, az életével játszik. Ez lehetett az indok a bankrabláshoz. Mint később kiderült, az őrt nem szándékosan lőtte le, hanem dulakodás közben elsült a fegyvere, de megtörtént és ez ellen már nem tudott tenni semmit. Mivel ismerte a nyomozás menetét, bekapcsolódott a munkába és elrejtőzés helyett másra terelte a gyanút. Szándékosan félreinformált minket, hogy végül ő találja meg a tettest, ezzel mintegy tisztára mosva magát. Bezsebelte az érte járó dicséretet és kitüntető figyelmet és bízott abban, hogy nem derül fény az igazi tettes személyére. Csakhogy az ügyet én kaptam meg. Én pedig alapos ember vagyok.

  
   Az információ birtokában újfent meglátogattam Holm professzort.
   - Nos, mit tudott meg Dave? – kérdezte kíváncsian.
   - Sok mindent – feleltem. – Először is azt, hogy Jeffrey őrmester szenvedélyes szerencsejátékos. Aztán azt is, hogy a szerencse leginkább elkerüli. Ezért aztán pénzt kért uzsorásoktól magas kamatra, hogy legyen mivel visszanyerni a pénzt. Az volt a terve, hogy a kölcsönt a nyereményből fizeti vissza. Ám a terve nem vált be. Továbbra is veszített és újból pénzt kért, de nem kapott. Sőt követelték tőle az adóssága rendezését. Ez nem nagyon sikerült neki, ezért életveszélyesen megfenyegették. Sürgősen pénzt kellett valahonnan szereznie. Így most arra a következtetésre jutottam, hogy ő rabolta ki a bankot és McKinleyre terelte a gyanút. A biztonsági őr halála már csak ráadás volt, ami nem szerepelt a terveiben. Talán ezért is volt olyan hatékony a közreműködése a nyomozásban. Mit gondol professzor úr, jó a meglátásom?
   Holm felállt a karosszékből és az ablakhoz sétált.
   - Igen, azt gondolom, hogy jó.
   Zsebre tette a kezét és lenézett az esteledő városra. Meg sem fordult, úgy kezdett beszélni.
   - Akkor most elmondom, miért nem lehetett McKinley a gyilkos bankrabló. Amikor a bányánál jártunk szemügyre vettem az elvágott vezetéket. Hagyományos kéteres vezetékről van szó. Vagyis egy pozitív és egy negatív szálról. Ezek egy akkumulátorra voltak kötve. Az ajtóra és a tokra szerelt fémlapocska zárta volna az áramkört, ha az ajtót megnyitják. A lapocskák ilyenkor összeérnek, az áram átfolyik rajtuk és végül megszólal a csengő a pincében. Viszont érdekesnek találtam, hogy az ablakoknál nem volt megszakítva a vezeték sehol. Aztán, a riasztót ki is lehetett kapcsolni. Belül a falon találtam meg a kapcsolót. Amikor megnéztem bekapcsolt állapotban volt. Biztos akartam lenni abban, hogy nem fordítva szerelték a falra, ezért levettem a burkolatát és meggyőződtem arról, hogy nem tévedtem. A fémlapocskákkal a pozitív szálat szakították meg, a negatívot viszont ezzel a kapcsolóval. Itt jegyzem meg, hogy szerintem a csengő nem is szólalhatott volna meg.
   - Ezt miből gondolja, professzor úr? – kérdeztem csodálkozva.
   - Abból, hogy Jeffrey nagyon jól tudta, hogy ő fogja megtalálni McKinleyt, hiszen ő zárta oda. Így nem is volt szükség a csengőre. Azért nem találtuk, mert nem is volt ott. Ugye Jeffrey szedte össze a bűnjeleket?
   - Azt hiszem, igen.
   - Aztán, ott van a meséje az elvágott vezetékről. Ha el akarok vágni egy kéteres vezetéket, akárhogy próbálkozom, az mindenképpen a lapjára fordul. Vagyis egyszerre vágom át mindkét szálat. Mivel az őrmester az ajtóra szerelt fémlapocskák felett „nyiszálta” el a vezetéket az életlen bicskájával, a szigetelést átvághatta ugyan hamar, de a kés fémlapjával összezárta volna a pozitív és negatív pólust, így a riasztó megszólalt volna a pincében. Akkor pedig McKinley megszökhetett volna előle. És akkor még ott van a kívülről bezárt pinceajtó is. Valószínűleg nem az ajtó mellé volt felakasztva a kulcsa, hanem Jeffreynél volt. Ráadásul az öreg nem is tudta, hol van a titkos hátsó ajtó. Nagyjából ennyi…


   Elköszöntem a professzortól és miután riasztottam a kollégákat, elindultam Jeffrey őrmester háza felé. Letartóztattam, majd másnap visszamentem a feleségéhez házkutatási engedéllyel. Meg is találtuk a maradék vezetéket és a riasztóhoz használt egyéb alkatrészeket és szerszámokat. Miután a kihallgatásnál ezeket elé tettem és elmeséltem neki az én verziómat a bankrablásról, beismerte tettét.
   Míg néztem beletörődött arcát, eszembe jutott titkolt szenvedélye, és nem tudtam sajnálni. Mindig úgy véltem, hogy a szerencsejáték a vesztesek sportja. És hát, aki két utat jár, annak tudnia kell, hogy előbb-utóbb megbukik.




 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.