Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Istentelenül VI.

2010.03.30


VI.



    A Bicskás még nézte egy darabig, ahogy kéjelgek az étellel, aztán magamra hagyott. Nem is bántam, mert már zavart a megvetés, ami a tekintetéből áradt. Nyakamat nyújtogatva nézelődtem a gyorsétterem felé, hátha meglátom Joe-t. Maradt még néhány szelet felvágott és a kenyérből is majdnem egy egész karéj. Gondosan visszacsomagoltam a papírba az egészet, aztán a vizes palackot a hónom alá vettem és elindultam az étterem felé. Kezdett sokasodni a nép odabent. Szépen belecsúszott az idő a délelőttbe és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az emberek nekiálltak enni. Figyeltem az ablakon keresztül, ahogy egymás után rendelik a különféle szendvicseket és a cukortól ragacsos italokat. Ezek a szerencsétlenek vedelik azt a szar kólát, és zabálják a műkaját, aztán nem tudják, miért vannak elhízva. Némelyikre ráférne egy kis szerepcsere – mondjuk velem. Láttam, olyan kövér fazonokat meg nőket, hogy arra gondoltam, ha három napot eltöltenének velem kint az utcán, garantáltan lefogynának. Mindegy… hülyeség…
  
Eloldalogtam az étterem mellett, hátha meglátom Joe-t valamelyik konténernél. Kicsit hátrébb meg is találtam az egyik virágágyás szélén üldögélve.
    - Mi van veled apafej? – kérdeztem tőle.
    - Semmi... – nézett rám nyúzott arccal – kezdek éhes lenni.
Végighúzta érdes tenyerét a borostás arcán. Még a hátam is libabőrös lett a sercegéstől. Leültem mellé.

   - Nesze, edd meg! – kibontottam a csomagot és felé nyújtottam.
Érdeklődéssel nézett a kajára, de megrázta a fejét.
  
- Tedd el öreg… jól jön még neked, ha épp éhen akarsz halni.
Felállt és elindult az étterem ablaka felé.  Eleresztett befelé egy szívdöglesztő, foghiányos vigyort és már nem is csodálkozott azon, hogy az ablaknál ülő fiatal pár rémült undorral áll fel az asztaltól és tálcájukat hátrahagyva sietnek kifelé az étteremből. Joe csípőre tette a kezét és felém fordult.
  
- Láttad? Szerinted, miattam álltak fel? – kérdezte tettetett csodálkozással.
 
- Hát öregem, alighanem a bájos mosolyod nyűgözte le őket. Gondolták, gyorsan odébbállnak, hogy más is láthassa a jóképű sztárt.
Joe röhögni kezdett. Jókedve átragadt rám és vele röhögtem én is. Ezen a szép napsütéses délelőttön majdnem elfelejtettem, hogy úgy öt hónappal ezelőtt ugyanitt voltunk. Joe egész nap a vendégekre vigyorgott és élvezte, hogy a kinti asztaloktól gyorsan felállnak, ottfelejtve a maradékot. Joe aznap telezabálta magát és szentül hitte, hogy jó napja van. Ám néhány vendég szóvá tette az étterem vezetőjének, hogy egy ronda hajléktalan zavarja őket evés közben. A tulaj egy szót sem szólt Joe-nak, csak kihívta a rendőröket. Amikor megláttam a járőrkocsit, futásnak eredtem. Ez a megállapodás köztünk – nem törődünk a másikkal, nehogy mindenki kapjon. Mentjük az irhánkat és messziről figyelünk. Hát, én elfutottam. A közeli parkolóból néztem végig, ahogy az étterem mögött lévő konténerek közt a rendőrök elkapják  Joe-t. Iszonyúan megverték. De nem tehettem semmit. Nem kiabált, nem jajgatott, csak feküdt a földön ímmel-ámmal védve magát és tűrte, hogy üssék, rúgják, ahol érik. Azt hittem, a rendőrök soha nem hagyják abba. Istentelenül hosszúnak tűnt az idő, míg kiélték magukat. Aztán egyszerre abbahagyták és se szó, se beszéd, beültek az autóba és elhajtottak. Percekig még mozdulni sem mertem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy már nem jönnek vissza, odaszaladtam Joe-hoz. Azt a látványt soha nem felejtem el. Joe arcából dőlt a vér. A szemét nem lehetett látni. A feje mellett szétszórva három kivert foga. A csuklója valami idétlen módon ki volt tekeredve. Mentőt kellett hívni hozzá. Persze, a mentőknek nem mondtuk el, kik tették és bár hivatalosan nyomozás is indult, az „ismeretlen” tettesek azóta sincsenek meg. Óvatosak vagyunk már.
Miután jól kinevettük magunkat, Joe visszaült a virágágyás szélére.
  
- Nesze – mondtam neki megint – Edd meg, mert kidobom!
Letettem mellé az ételt és felálltam. Tudom, hogy inkább meghagyná nekem, de azt is tudom, hogy éhes. A tegnapi romlott kajától nem lakhatott jól. Ráadásul ki is hányta. Most én sétáltam el az étterem irányába. Nyújtózkodtam egyet és lopva visszanéztem a virágágyás felé. Joe szépen összerakosgatta a felvágottat, rátette a kenyérre és jóízűen beleharapott. Örültem, hogy végre valami normálisat eszik. Legszívesebben vennék neki egy üveg bort, hogy azzal öblítsen, de szemem elé villant a Bicskás szigorú arca: - „ha piát veszel, péppé verem a fejed! megértetted?”.

Persze, hogy megértettem… majd Joe-nak adok a pénzből…


                                                                                                 (folyt. köv.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.